Ma este hatkor a YouTube-on élő közvetítésben láthatják a KÖZVÉLEMÉNY kutatásáról a Határtalan Tudás című tévésorozat következő epizódjának a felvételét itt: https://www.youtube.com/watch?v=eHvI_bpBEJs Kedvcsinálóként most itt az előadásom utolsó képének a magyarázata, amit ilyen terjedelemben ott nem lesz alkalmam előadni.
Wlezien, illetve Erikson, MacKuen és Stimson közel harminc éve alkották meg azt az elméletet, amelyik a talán legelfogadottabb kortárs modell arról, hogy a légből kapottnak, felületesnek és csapodárnak tűnő egyéni politikai véleményeink a kormányzati szakpolitikák nagy kérdéseiről hogyan állnak össze egy kényszerítő erőjű közvéleménnyé, amelyik végső soron kordában tartja a változó kormányok politikáját egy demokráciában. Kicsit úgy, mint ahogy a termosztát elviselhető határok között tartja egy szoba ingadozó hőmérsékletét. Tehát ha kicsit hűvös már a levegő, akkor bekapcsol a fűtés, és aztán kikapcsol, mielőtt túl meleg lenne.
A politikában úgy működik a termosztát, hogy amikor baloldali irányba fordul a közvélemény főárama egy csomó közpolitikai kérdésben (pl. támogatják, hogy akár magasabb adók árán is nőjenek a közegészségügyre meg közoktatásra fordított kiadások), akkor megnő a baloldali pártok választói támogatottsága, és baloldali kormány kerül hatalomra. Ahogy ez elkezd többé-kevésbé határozottan baloldali politikákat bevezetni, a közönség egyre inkább jóllakottá válik ezekkel a politikákkal, és jobbra fordul a közpolitikai kérdésekben (alacsonyabb adókat akar stb.), és rövidesen jobboldali kormányokat juttat hatalomra, akik elkezdenek többé-kevésbé határozottan jobboldali politikákat bevezetni, amitől balra fordul a közvélemény, és kezdődik elölről a politikai ringlispíl. Így aztán szinte soha nem látunk valami nagy összhangot kormány és a közvélemény között (mindenki csak panaszkodik a kormánypolitikára, a kormány meg néha mintha nem is törődne ezzel), ám hosszabb távon– demokratikus körülmények között – végső soron azért mégis a nép szava az úr, persze a politikusok kreativitásának tág játékteret hagyó határok között.
A mellékelt ábra Stimson egyik könyvéből empirikusan illusztrálja ennek a folyamatnak a működését az Egyesült Államokban. Azt látjuk, hogy 1960 és 2000 között miként lódult ki a közvélemény hol bal-, hol meg jobboldalibb irányba hét különböző szakpolitikai kérdésben, amikről azt szokás hinni-látni Amerikában, hogy komolyan befolyásolják az emberek választói döntéseit. Az egyes kérdéskörökhöz egy-egy vonal kapcsolódik az ábrában. Amelyik évben magasabban hasít a vonal, abban volt magasabb a baloldali (amerikai kifejezéssel „liberal”) politikák támogatottsága. Amikor 50 (százalék) alá süllyed egy vonal, akkor az adott területen inkább jobboldali („conservative”) politikát támogat a többség. Az ábra rövidítései a hét kérdéskörre: taxes=adók, education=oktatás, health care=egészségügyi szolgáltatások, race=faji viszonyokkal összefüggő anti-diszkriminációs politikák, cities=városfejlesztési programok, environment=környezetvédelem, welfare=szociális jóléttel összefüggő állami szolgáltatások, juttatások.
Az ábra által előadott történet így szól. A legkülönbözőbb közpolitikai területeken nagyjából tandemben mozognak a közvélemény preferenciái. Tehát amikor balra fordul a népi többség oktatásügyi kérdésekben, akkor általában a környezetvédelem meg a faji kapcsolatok kérdéseiben is baloldalibbá válik. Amikor sok kérdésben nagy a baloldali politikák támogatottsága, akkor jó eséllyel kicsit liberálisabb, ha meg ellenkező a helyzet, akkor kicsit konzervatívabb elnököt választanak meg. 1960-ban (nyolc év Republikánus párti kormányzás után) nagyon baloldali volt a véleményklíma, és a Demokraták kerültek hatalomra. 1960-tól 1968-ig Kennedy és Johnson elnökök kifejezetten nagyszabású baloldali reformokat vittek keresztül, a közvélemény pedig hanyatt-homlok fordult el tőlük jobboldali irányba. 1968-ban nyert a Republikánus párti Nixon, és 1976-ig az ő, illetve Gerald Ford elnöksége alatt óvatos középjobbos kormánypolitikák érvényesültek. A közvélemény közben valamelyest visszalengett baloldalibb irányba (legalábbis Nixon 1974-es lemondásáig), ami 1976-ban a Demokrata párti Carter elnökválasztási győzelméhez vezetett. Carter középbalos kormányzása idején megint jobbra lendült a közvélemény ingája, és 1980-ban a markánsan jobboldali Reagan nyert az elnökválasztáson. Reagan nyolc éve alatt markánsan és hangosan jobboldali volt a kormánypolitika, és ennek óvatosabb változata folytatódott az idősebb George Bush idején is. A közvélemény messze kilódult baloldali irányba, és 1992-ben a Demokrata párti és többnyire óvatos középbalos politikákat követő Clintont juttatta hatalomra.
Az persze csak nagyjából igaz, hogy a hét kérdéskörében egy irányba mozog a közvélemény ingája. De a főszabálytól való eltérések is időnként az elméletet támogatják. Tök érdekes ebből a szempontból, hogy a különböző közpolitikai kérdésekben mennyire eltérő volt a közvélemény jobboldali fordulata Clinton elnöksége (1993. jan.-2001. jan.) idején. Rögtön az elején egy elég radikális baloldali egészségügyi reformot javasolt a kormányzat, amiből ugyan nagyon kevés valósult meg, de így is messze jobbra lőtt ki a közvélemény a „health care” kérdéskörében. A „race” kérdéskörben viszont egy nagyon fontos tekintetben (hányan kerülnek börtönbe, különösen a fekete és spanyolajkú kisebbségek köréből) kifejezetten jobbos következményei voltak Clinton politikáinak – és lám, itt nem is látunk különösebb jobboldali fordulatot a közvéleményben.
Az elmélet persze nem illeszkedik tökéletesen az adatokhoz (nézzék csak meg közelebbről az 1974-76 periódust), de ez nem meglepő (nem egyetlen erő mozgatja a világot) és nagyjában-egészében mintha működne a termosztát. A gyengén informált egyéni vélemények egyszerű összeszámlálását jelentő közvélemény „ésszerű” és mondhatni „jól informált” módon változik annak megfelelően, ahogy a valós körülmények (ezen belül jelesül a kormányzati politika) változnak. A kormányzati politikai nem feltétlen követi a közvélemény változását (bár pl. Nixon látványosan sokat törődött azzal, hogy lehetőleg ne menjen szembe a közvéleménnyel, hanem inkább irányítsa vagy éppen manipulálja azt). De a véleményklíma ingájának mozgása előbb-utóbb saját pillanatnyi ízléséhez igazítja azt, hogy melyik párt adhatja a kormányt. Aztán ahogy az új kormány elkezdi kielégíteni a köz étvágyát a bal- vagy éppen jobboldali szakpolitikák tekintetében, úgy a másik irányba mozdul el a köz akarata.
Tündérmesének is gondolhatnánk az elméletet, ha nem arról lenne benne szó, hogy a közvélemény, mint termosztát, kissé artikulálatlan és homályos kívánságai azért elég tág játékteret hagynak a politikusok számára abban, hogy mit tesznek ma meg holnap, és milyen messzire mennek ebben meg abban holnapután. Az elmélet igazolására felhozott empirikus bizonyítékok „csak” annyit mutatnak meg, hogy egy reálisan működő demokráciában, még ha annyira problematikus is az, mint az Egyesült Államoké vagy Spanyolországé, a nép szava végsősoron bizonyos mértékig kordában tartja a kormánypolitikák bal- illetve jobboldali kilengéseit. Közben meg tág teret hagy a politikusoknak arra, hogy valódi problémákra kreatív megoldásokat keresve próbálják megtartani vagy növelni azt a népszerűséget, ami hatalomra juttatta őket.
Az elmélet helyességének empirikus igazolása azt kívánja meg, hogy több évtizedet felölelő közvélemény-kutatási idősorok segítségével tudjuk követni a szakpolitikai preferenciák alakulását egy országban, de ahol ilyesmi létezik, ott több helyütt igazolták is mára az elmélet helyességét, így pl. Nagy-Britanniában, Spanyolországban és Uruguayban.
A mai Határtalan Tudás epizód tartalmáról itt nézheti meg előzetes ismertetőmet:
https://www.facebook.com/CEUBudapest/videos/2504010849771216
Ha pedig a helyszínen szeretné követni az eseményt és feltenni kérdéseit az előadóknak, akkor jöjjön el este hatkor a Nádor utca 15-be, és ha teheti, akkor regisztráljon azért előtte itt, hogy biztosan kapjon ülőhelyet a nyilván dugig megtellő Auditóriumban.
Vox Populi 