Kemalista feltámadás az illiberális mintaállamban?

Szerző: Horváth Bálint

Tavaly nagy reményekkel indult neki a török ellenzék az ország modernkori történelmének harmadik közvetlenül tartott elnökválasztásának, amelyet végül a közvélemény-kutatásokra rácáfolva az akkor már 20 éve regnáló Recep Tayyip Erdoğan elnök viszonylag „könnyen” megnyert az ellenzék által jelölt, és a kurd pártok által is támogatott Kemal Kılıçdaroğluval szemben [1].

Bár a török ellenzék szavazataránya nőtt, képtelen volt legyőzni a „Népi Szövetséget”, azaz az Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) és a Nemzeti Mozgalom Pártjának (MHP), továbbá kisebb iszlamista mozgalmak, pártok koalícióját. Mindez történt úgy, hogy az Erdoğannal szemben lévő sokaságot összefogó „Nemzeti Szövetség” nemcsak az államalapító, baloldali, kemalista Köztársasági Néppártból (CHP), és az MHP-ből 2017-ben kivált, jobboldali, kemalista Jó Pártból (IYI), hanem egyéb, kisebb jobboldali szervezetekből is, mint például az Ahmet Davutoğlu (2014 és 2016 között Törökország AKP-s miniszterelnöke) által létrehozott Jövő Pártból (GP), és az Ali Babacan-vezette (egykori AKP-s miniszter) Demokrácia és Haladás Pártjából (DEVA) állt össze.

Ez gyakorlatilag a „kiábrándult fideszes” elmélet próbája volt a török politikában. Bár létezik kiábrándult AKP-s szavazó Törökországban, az ő megszólításukra nem voltak képesek ezen jobboldali formációk. Ezt tanúsítja az is, hogy végül mindegyikük a CHP listáján indult, mert tudatában voltak annak, hogy önállóan nem fogják tudni megugrani a bejutási küszöbhöz szükséges 7%-ot.

Mielőtt folytatnám, érdemes megvizsgálni, hogy mit is jelent a kemalizmus, mi az az atatürki idea, ami átszövi a CHP-t, és egyébként a török társadalom jelentős részét, sőt, a török állam felépítését is. Megalkotója és névadója Mustafa Kemal, a „Törökök Atyja” („Atatürk”). A török függetlenségi háború sikeres megvívása, az Oszmán Birodalom felszámolása és Törökország modernizációja köthető a nevéhez.

A kemalizmust hat vezérelv determinálja. A republikanizmus, a populizmus, a szekularizmus, a nacionalizmus, a forradalmiság és az etatizmus. Ezen eszmék kemalista felfogásáról ajánlom Siska Katalin írását [2].

A modernkori kemalizmust természetesen kicsit más kontextusban értelmezzük már, ugyanis az alapvető atatürki ideák még jelentős részben érvényesek ugyan, de az erdoğani hatalom az utóbbi években egyre jobban próbálja iszlamizálni az országot. Lásd pl. a „neo-ottomanizmus” megjelenését [3]. A mai CHP ezek ellen próbál fellépni, s igyekszik a demokratikus normákat újra megerősíteni az országban.

No, de mi is történt akkor 2024. március 31-én Törökországban? Mi az oka annak, hogy Erdoğan pártja és szövetsége elveszítette az önkormányzati választásokat az önállóan induló CHP-val szemben? A tavalyi választások azt mutatták meg, hogy az Igazság és Fejlődés Pártja, bár 2015 óta folyamatosan gyengül, még mindig az ország legerősebb közössége. 2024-ben viszont az AKP történelmében először tényleges vereséget szenvedett egy országos választáson. Milyen következményei lehetnek ennek? Ezt látva Erdogan tényleg kivonul 2028-ban a török politikából? Ekrem İmamoğlu, Isztambul 2019 óta regnáló főpolgármestere lesz Törökország új elnöke? Sok kérdést felvet ez a választás, mert senki nem hitte volna, hogy ennek hosszú távú hatása is lehet.

A török ellenzék – a magyarhoz hasonlóan – az elveszített 2023-as választások után széttöredezett. A „Nemzeti Szövetség” a Jó Párt kilépésével gyakorlatilag megszűnt, és a Köztársasági Néppárt sem a koalíciós politikával volt elfoglalva tavaly nyáron, ugyanis a párton belül megrendült a Kemal Kılıçdaroğluval szembeni bizalom, aki ekkor már több mint 13 éve vezette a pártot. Végül tavaly ősszel Kılıçdaroğlu helyére Özgür Özelt választották meg pártelnöknek, akit İmamoğlu is támogatott [4].

A CHP ezt követően megpróbálta újra felépíteni az ellenzéki szövetséget az AKP-MHP szövetséggel szemben. Ez a Meral Akşener-vezette Jó Párt ellenkezése miatt nem hozott eredményt, ami aggodalmat keltett a török ellenzék köreiben. Ugyanis ez a szövetség szükséges feltétele volt a 2019-es önkormányzati sikerekhez, amikor a „Nemzeti Szövetség” megszerezte Isztambul, Ankara és egyéb nagyobb városok irányítását, persze csak hajszállal. Emlékezetes Isztambul esete, ahol Ekrem İmamoğlu csupán 14 ezer szavazattal verte meg Binali Yıldırım volt miniszterelnököt, ami miatt végül az AKP „csalást” kiáltott, s emiatt megismételték a szavazást júniusban, ahol İmamoğlu már 700 ezer szavazattal győzte le az AKP jelöltjét [5][6].

Az idei önkormányzati választások előtt úgy tűnt, hogy valódi áttörést egyik fél sem lesz képes elérni. Voltak spekulációk arról, hogy Isztambul és Ankara újra visszakerülhet a Igazság és Fejlődés ellenőrzése alá, de ezek az elvárások eleve túlzók voltak mind Erdoğan, mind a nemzetközi sajtó részéről. Alapjukat az a vélekedés adhatta, hogy ellenzéki összefogás nélkül nem tud újrázni sem Ekrem İmamoğlu, sem Mansur Yavaş (Ankara főpolgármestere). De valójában elsősorban a politikai teljesítmény számított, és hogy az erdoğani hatalomgép öt év alatt nem volt képes fogást találni e két sikeres főpolgármesteren [7].

A 2023-as választásokat követően Erdoğan változtatni kényszerült a gazdaságpolitikáján, de az infláció újra vágtatni kezdett, és idén márciusra elérte a 68,5%-ot [8][9]. Mindez történt úgy, hogy tavaly nyár elején már 38%-ra csökkent egyszer [10]. Az újra megugró infláció hatással lehetett az önkormányzati választások eredményére, pláne annak fényében, hogy Erdoğan tavaly megígérte a nemzetnek: kirángatja Törökországot a 2018 óta tartó permanens gazdasági hanyatlásból. Emellett az erős iszlamizációs irány sem feltétlen volt vonzó a kemalista alapoktól áthatott közvéleménynek, függetlenül attól, hogy jelenleg is zajlik egy a muszlim identitást mozgósító pusztító háború a Közel-Keleten.

Erdoğan és pártja, az AKP látszólag tehát jó hátszéllel indult az idei önkormányzati választások előtt: széttöredezett ellenzék, elnökválasztási győzelem. De Erdoğan és az AKP vezetése nem vette komolyan a társadalomban fennálló feszültséget a gazdasági és iszlamizációs kérdésekben, amik az emberek mindennapjait meghatározzák. Azt hitték, hogy a CHP nem lesz képes magához vonzani egykori szövetségesének, az IYI-nek a szavazóit, és nem lesz képes a tengerparti régiókból betörni Törökország szívébe, Közép-Anatóliába. Volt egy általános vélekedés, hogy a Köztársasági Néppárt az a nagyvárosok, a kemalista elit pártja, aminek egyértelmű bázisa Izmir, kiterjedésének maximuma pedig Isztambul és Ankara lehet csak és nincsen veszéllyel sem Bursara, sem egyéb, nem feltétlen világi városokra.

De mit is diktált a matek? Valóban volt reális esélye az AKP-nek visszaszerezni Isztambult és Ankarát? Itt elsősorban nem a közvélemény-kutatásokban kell keresnünk a választ, hanem bizonyos trendekben.

2019-ben az AKP és az MHP szövetsége a szavazatok több, mint 50%-át szerezte meg a tartományi parlamentek választásán. Ezzel szemben a kemalisták koalíciója, a CHP és az IYI együttműködése 38% alatt szerepelt. Ez bő 12%-os különbség a „Népi Szövetség” javára, ami drasztikus változás tekintve, hogy 2014-ben az AKP 43%-ot, az MHP pedig 18%-ot szerzett önállóan, [11] (Érdekesség: 2014-ben a CHP és az MHP még közösen támogatott egy ellenzéki elnökjelöltet, de az is kevés volt Erdoğannal szemben. [12]).

A tavalyi parlamenti választáson az AKP és az MHP együtt csak 45%-ot kapott, ebből a Igazság és Fejlődés 36%-ot, a Nemzeti Mozgalom Pártja pedig 10%-ot szerzett. A „Népi Szövetség” egyik új pártja, a YRP (Új Jóléti Párt) pedig 3%-ot zsebelt be. Ez összevonva 49%-os eredmény, ami elmarad a 2018-ban elért együttes 53%-tól. Azaz: bár Erdoğan szövetsége választásról választásra gyengül Törökországban, 2024 előtt ez nem volt annyira feltűnő, mert a kihívókhoz képest viszonylag magas bázisról indult az AKP lejtmenete (2015 novemberében 49%-ot kapott az AKP, azóta folyamatos az erózió [13]).

Ha nem is föltételeztük volna, hogy a CHP jobban tud szerepelni, mint 2019-ben, az azért látható volt előre, hogy az AKP szinte biztos, hogy rosszabb eredményt fog elérni 2024-ben, mint az előző önkormányzati választás során (43%). Mindez igaz lehet az MHP-ra is, mert egy országosan meghatározó mozgalomból mára kis túlzással az AKP „KDNP-je” lett (bár a hazai KDNP-vel szemben az MHP-nek még mindig van egy nem elhanyagolható, igaz, egyre szűkülő szavazótábora.

Fontos volt a Jó Párt kivonulása a Köztársasági Néppárttal kötött egykori szövetségből is. Igaz, Meral Akşener pártja, bár 7-8%-os eredményeivel nem elhanyagolható, bizonyos lélektani esetekben nem meghatározó. Ahol ugyanis két esélyes polgármesterjelölt van, ott egy IYI-szavazó Meral Akşener kedvéért nem szavazna Ekrem İmamoğlu vagy Mansur Yavaş újraválasztása ellen. Pláne úgy, hogy Akşener tavaly még azért lobbizott, hogy a kemalisták elnökjelöltje Kılıçdaroğlu ellenében e két főpolgármester közül az egyik legyen. Akşener alighanem súlyos politikai hibát követett el akkor, amikor beleállt abba, hogy nem támogatja Ankara és Isztambul regnáló főpolgármestereit.

Jobban átgondolva, nem feltétlen meglepő tehát a Köztársasági Néppárt áttörése: rossz gazdasági adatok, növekvő elégedetlenség, és egykori szövetségesek ballépései segítették elő. Mértéke viszont igen tanulságos: a CHP ugyanis 38%-os eredményével 4,5 millió szavazóval növelte saját szavazótáborát 5 évvel ezelőtthöz képest, míg vele szemben Erdoğan AKP-je 7%-ot gyengült, és 35,5%-ot ért csak el. Az AKP történelme során soha nem volt még olyan, hogy országos választáson kikapott volna, és a CHP utoljára 1977-ben nyert országos választást. A részvétel csökkenése azt jelezheti az AKP-nek, valószínűleg inkább Erdoğan-párti szavazók maradtak otthon (persze, az is lehet, hogy most már nem szavaznának az elnökre). Fontos megjegyezni, hogy a tartományi választások listás eredményei eltérhetnek a polgármesteri választások eredményeitől, ugyanis a tartományi választásokon közvetlenül pártlistára szavaznak a törökök – polgármesteri szinten tehát a két erős párt elhúzhat szavazókat a kisebb pártoktól, viszont a tartományi listákra ez nem feltétlen igaz.

Az MHP polgármesterjelöltjei 5%-ot, az IYI jelöltjei csupán 4%-ot szereztek. Ez mindkét párt esetében mélypont. A Köztársasági Néppárt letarolta Törökországot, s rendkívül mélyen betört Közép-Anatóliába. Így nemcsak megtartotta városi polgármesteri posztjainak többségét, hanem ki is bővítette a megszerzett települések listáját. Tanulságos Isztambul, ahol İmamoğlu bő 1 millió szavazattal verte meg AKP-s ellenfelét, vagy Ankara, ahol Yavaş 60%-ot szerzett [14][15]. Vele szemben a kormánypártok jelöltje csupán 31%-os eredményt ért el. Tehát itt nemcsak az történt, hogy a CHP új településeket hódított el az AKP-től, hanem az is, hogy a meglévőkben szó szerint tarolt.

A kurd kisebbséget képviselő DEM (Népi Egyenlőség és Demokrácia Pártja) is megtartotta pozícióit, s szavazótáborát bő 700 ezer fővel bővítette. Mindezt úgy, hogy az erdoğani hatalom a kurd pártok polgármestereit az elmúlt 5 évben jogi machinációkkal leváltotta, vagy börtönbe vetette. Így Törökország délkeleti részén többségében az állam által kinevezett tisztségviselők látják el a polgármesterséget [16].

Meral Akşener, a Jó Párt elnöke (ki tudja, még meddig) nagyon elszámolta magát: pártja súlyos vereséget szenvedett, s precedenst teremtett arra, hogy mindenféle politikai machinációk nélkül verhető az Erdoğan-rendszer. A CHP önállóan győzte le az AKP-t, nem volt arra szüksége, hogy jelöltjei mellett ott legyen az IYI logója. Elég volt ehhez az a politikai teljesítmény is, amit a Köztársasági Néppárt jelöltjei mutattak. Innentől kezdve nem Özgür Özel CHP-pártelnök fogja keresni a Jó Párt prominens politikusait, hanem fordítva. A kemalista hajó elindult, a kapitány nem vár már, aki fel akar szállni, annak sietnie kell. Kérdéses, hogy a CHP megannyi próbálkozás után ad-e még egy esélyt a Jó Pártnak, és annak vezetésének, vagy halad tovább ezen az úton, esetleg megpróbál nyitni a kurd kisebbséget képviselő DEM felé. Ez még a jövő zenéje, de most a török ellenzék oldalán a CHP egyértelműen diktálja a tempót.

Viszont az AKP és az MHP szövetségére nézve nemcsak a kemalista oldal felemelkedése jelent veszélyt, hanem a „jobboldali szeparatizmus” megjelenése is. Ugyanis a YRP, az Új Jóléti Párt idén önállóan indult, mert úgy látták, hogy Erdoğan csak retorikailag erős Izraellel szemben, tettek ellenben nincsenek. Emellett fontosnak tartják a jobboldal megreformálását, megújítását. A YRP 6% fölött szerepelt, és több várost is elhódított az AKP-től. Oly módon veszélyes az Igazság és Fejlődésre, hogy például az AKP egyik fontos bástyájában, Kahramanmaraşban (ahol tavaly februárban pusztító földrengés volt) megközelítette az elnök pártját. Az AKP itt 5 év alatt 23%-ot gyengült, s csupán 38%-ot ért el, velük szemben a YRP 34%-ot hozott el [17]. Hosszú távon ez az erdoğani „egy a tábor, egy a zászló” elvére nagy veszéllyel van, miközben a kemalista oldalon pedig egyesülni látszik a tömb a CHP vezetése alatt.

Erdoğan elnök állítása szerint 2028-ban már nem tervez újraindulni (jogilag nem is indulhatna, mert 2028-ban lejár „második” elnöki ciklusa) [18]. Semmit se tudunk biztosra mondani, mindenesetre, ha ma kéne erre fogadnom, akkor azt mondanám, hogy 2028-ban átadja a stafétabotot, ugyanis már a mostani vereség is teljes mértékben lerombolta azt a képet, hogy Erdoğan verhetetlen. Az AKP-ben viszont nem látni, ki lehetne a párt atyjának utódja. Itt merül föl Fatih Erbakan, az Új Jóléti Párt (YRP) elnökének a neve, aki az utóbbi években berobbant a török jobboldalon. Ha ilyen rövid idő alatt 6%-ot ért el a pártja, akkor 4 év múlva, egy Erdoğan nélküli AKP-vel szemben vajon majd mennyire lehet versenyképes?

A CHP oldalán Ekrem İmamoğlu vagy Mansur Yavaş lehet a kihívó. Ez függ természetesen a jelöltek akaratától, illetve attól, hogy İmamoğlu egyáltalán indulhat-e a választáson, mivel a hatalom bírósági ügyekkel próbálja elérni azt, hogy eltiltsák ettől a lehetőségtől [19]. Mindenesetre a potenciális elnökjelöltek terén a CHP sokkal jobban áll, mint az AKP.

Sötét felhők gyülekeznek Erdoğan-rendszere fölött. Erdoğanra és az AKP-re súlyos csapást mértek. Mindez annak fényében érdekes, hogy a 2016-os puccsot követően a hatalom százezreket börtönzött be, és egyre jobban ellehetetlenítette az ellenzéki médiát. Ebből feltételezhetnénk, hogy a pálya nagyon nem az ellenzék felé lejt; mégis nyerni tudtak, sőt a CHP önállóan tudott nyerni.

Bár a CHP valójában mindig is alternatíva volt az Erdoğan-rendszerrel szemben, eddig a tengerparti régiókon és kemalista bástyákon túl nem nagyon szavaztak nekik bizalmat. De a mélyen beépült kemalizmust nem lehet gyökeresen kitépni a török társadalomból. Az atatürki idea még a legszélsőségesebb időkben is támasza a török nemzetnek, legyen bármilyen hatalom az országban. Természetesen nem ezen múlott a CHP sikere, viszont a kemalista gyökerek jó táptalajt biztosítottak a Köztársasági Néppártnak.

Ezen analógiák Magyarországra történő levetítésével új képet kaphatunk a politikai rendszerek felépítéséről, gyengeségeiről, a sérthetetlenség nimbuszának téves feltételezéséről. Minden rendszernek megvan a maga gyengesége, és ezt egy jól működő ellenzék képes lehet kihasználni, legyen az bármilyen nehéz is. Magyarországon nem börtönöznek be tízezreket, és nem mondatják le olyan gyakran a hatalomnak nem tetsző polgármestereket. A török példa szerint megfelelő politikai ajánlat és ehhez társított megfelelő politikai konstrukció képes lehet kihívást intézni még az Orbán-rendszerrel szemben is. Lehet, hogy nem ma, lehet, hogy nem holnap, és az is lehet, hogy egy év múlva se. De ha Erdoğant sikerült megroppantani, akkor Orbánt miért ne lehetne?