Van-e csodafegyvere az ellenzéknek 2022-re?

Az alábbi szöveg minimális változásokkal itt jelent meg: https://hvg.hu/360/20201019_Ellenzek_2022_Toka_Gabor, https://www.facebook.com/hvghu/posts/10159876632048532 . Interjú a cikkről a Klubrádió adásában: https://www.klubradio.hu/adasok/mi-lenne-az-ellenzek-csodafegyvere-114318 A cikk még október 12-13-án íródott, azelőtt, hogy Borsod 6-ban végleges választási eredményt hirdettek volna, ezért első ábrája az előzetes választási eredményt (50,9:45,9%) mutatja a valós végeredmény (50,5:46,3%) helyett, és a közvélemény-kutatási idősor is az IDEA október eleji adatainak október 16-i megjelenése előtti helyzetet mutatja benne, amihez képest kicsit javult még az ellenzék helyzete a következő pár hónapban. A cikk település-szintű adatokat bemutató ábrái szintén az előzetes eredményeken alapulnak, tehát nem tartalmazzák az átjelentkezéssel szavazók voksait. Most, 2021 végén, megállapítható, hogy a cikkben 2021 elejéig elvégzendőnek mondott feladatok kivitelezését 2021 karácsonyára sem sikerült megoldania az ellenzéknek. Ebből az az előrejelzés adódik, hogy választási győzelmi esélyeiben sem sikerült előrelépnie azóta: ezt pedig visszaigazolták az elmúlt hetek közvélemény-kutatásai, amelyek alapján továbbra is nagyjából fej-fej melletti versenyállás várható a belföldi szavazatarányokban a kormánypárt és ellenzéke között. Ez pedig, a választási rendszer igazságtalanságai miatt, kényelmes, bár a kétharmadtól messze elmaradó Fidesz többséget hozna a 2022 tavaszára várt választásokon. Ebből nem következik az, hogy ne nyerhetne az ellenzék jövőre, hiszen egy rémes kormányzati teljesítmény az ország balszerencséje árán kikaparhatja még a gesztenyét az ellenzéki szövetségnek. De talán érdemes elolvasni az alábbi listát a 2020 őszén mutatkozó teendőkről ahhoz, hogy megértsük, miként járhattunk volna valamennyien sokkal jobban.

Szerző: Tóka Gábor

Számtalan megalázó pofon után az Orbán-rendszer tűrt és támogatott ellenzéke látszólag felismerte, hogy a 2022-es parlamenti választásokat „csak teljeskörű, a politikai pártokon túlnyúló, a rendszerváltozást akaró összes réteget bevonó együttműködéssel nyerheti meg” (idézet az Ellenzéki Együttműködés nevű civil szervezet kommünikéjéből). Bel- és külföldi legitimációja érdekében a rendszer továbbra is késznek látszik egy, balkáni mércével, viszonylag hihető választási verseny – Orbán Viktor fogyatkozó türelmével összeegyeztethető szintre szorított – kockázatait elviselni. Elvben minden kész tehát egy az eddigieknél izgalmasabb párviadalhoz.

Az összebútorozás főpróbájából a Pató Pál-os viselkedésre roppant hajlamos ellenzék megerősödve, de a 2019 őszén látotthoz hasonló, önelégültséget ébresztő eufória nélkül került ki. Szavazataránya nőtt a 2019-es eredményekhez képest a borsodi időközin (ld. ábránkat), és a soha nem látott volumenű Fideszes mozgósítási dömping ellenére hozta azt, amit az országos közvélemény-kutatások alapján a Jobbik közvélemény-kutatója is előre látott. Kiderült, hogy egy mezítlábas ellenzéki kampány még egy-a-százhoz erőforrás-hátrányban, az üresen kongó és az adott esetben eleve hamis „megtörjük a kétharmad” jelszóval is megmozdítja a teljes bázist (ne 2018 áprilishoz hasonlítsunk, mert akkor még a Jobbik meg az LMP számos olyan szavazót és politikust is jelentett, akinek a hatpárti összefogás elfogadhatatlan volt).

2022-ben ez ugyanúgy nem lesz elég, mint most. De az együttműködés tűzpróbaja annyiban sikeres volt, hogy hiába dominálta a független sajtó kampánybeszámolóit is az ellenzéki jelölt múltjából a Fidesz-központ által gondosan kiásott megannyi aggasztó részlet, az ellenzék mégis összezárt. Még a DK aktivistái és országos arcai is járták Tiszaújváros utcáit, és a Sajó-parti balos települések részvételi aránya nagyjából hozta az önkormányzati választásokon látott szintet. Magában a városban Bíró László szavazataránya pedig felül is múlta azt, amit egy évvel korábban az ellenzéki közös lista és az akkor különutas borsodi DK megyei listája együttesen hoztak.

A baloldali szavazók tehát ugyanúgy leszavaztak Bíró Lászlóra, mint a jobbikos szomszédságok. Ráadásul hiába mutatott példát gyűlöletteljesítményből megannyi Stefka István, a végeken mégis felsejlett a Fidesz-szavazók lelkesedésdeficitje. A párt bázisát adó kistelepüléseken a saját sikerükért dolgozó helyi jelöltek talpalása nélkül, a kormány-szorongatta független polgármesterek intő-feddő-bátorító atyai útmutatása ellenére, igencsak visszaesett a részvétel az önkormányzati választásokhoz képest.

Akkor hát mi hiányzik az ellenzéki oldalon ahhoz, hogy választott politikai vezetőink [SZERZŐ: A HVG ezt „vezetőikre” javította, ami érhető és jogos, de szerintem az eredeti jobb, mert én azzal próbáltam viccelődni itt, hogy Orbán Viktor és az ellenzéki vezetők egymással egybehangzóan mondják most azt, hogy mekkora nagy küzdelem lesz 2022-ben, pedig hát nem is olyan biztos az] szoros 2022-es választást jövendölő kórusa ne hamis hangon szóljon? Alább négy eddig elhanyagolt kérdést említek meg. De kezdjük a számokkal.

A népszerűségi verseny

Az összes megjelent közvélemény-kutatási adatokat átlagolva kb. 49:47 arányban vezet most a Fidesz az ellenzék előtt.

Van egy régi, sokat tesztelt, és Magyarországon is jól teljesítő módszer arra, hogy kiszámítsuk, hány egyéni kerületi győzelemre számíthatnának most egy lényegében kétversenyzősnek ígérkező küzdelem résztvevői. Utána már csak a választási törvényről meg a levélszavazatokról kell pár feltevést elfogadni, és máris látjuk, kinek mekkora parlamenti arányt ígérnek a pillanatnyi közvélemény-kutatások. A probléma csak az, hogy a másutt részletesen kitárgyalt „egy vagy két lista” vita kimenetelén túl egyelőre az is homályos, hogy a közös ellenzéki jelöltek és egy-két közös lista kevesebb, több, vagy ugyanannyi szavazatot hoznak-e, mint az egyes pártok külön-külön. Az egyszerűség kedvéért tegyük most fel, hogy ugyanannyit (a borsodi eredmények is erre utalnak), és vegyük figyelembe a közvélemény-kutatások hibahatárát.

Az eredmény az, hogy 50:46-os közvélemény-kutatási eredmény-átlag mellett az ellenzék 40% körüli (százezer szimuláció 93%-ban 36 és 45% közötti) mandátumarányra számíthat. A közvélemény-kutatási hibák tréfás összjátéka miatt nagy ritkán előfordulhat egy 50% feletti ellenzéki mandátumarány is, de csak a párhuzamos univerzumok kevesebb, mint fél százalékában.

Az ellenzéki összefogás arra elég, hogy ne legyen egy negyedik Fideszes kétharmad, mert ahhoz már kb. 13 százalékpontos belföldi szavazatelőnyre lenne szüksége. A választókerületi térkép viszont továbbra is a Fidesznek kedvez: ők jelentősebb ellenzéki szavazatelőny mellett is mandátumtöbbséget szerezhetnek, míg az ellenzéknek kb. 3.5 százalékpontos előnyre van szüksége a legtörékenyebb, minimális mandátumtöbbséghez is. Ez az 50:46-os pillanatképhez képest 7.5%-os elmozdulást igényel.

A pártnépszerűségek ilyen nagy változása az Orbán-rendszerben sem példa nélküli, de sem az idő múlása, sem a gazdasági helyzet változása nem elegendő hozzá. A politikai események pedig másfele mutatnak: összességében véve inkább sorvadnak, mintsem gyarapodnak az ellenzéki szervezetek, egyre szűkül jelölt-merítési bázisuk, leépül holdudvaruk, csökken média-nyilvánosságuk, bénítja akaratuk a pártállammal összefonódó szpáhi-rendszer.

A csodafegyver

Alapvető választói elvárás a komolyan vehető program. Ha 2018-ban és aztán az önkormányzati választáson is akadt 40+ százaléknyi szavazó, akit annyira dühített a Fidesz kormányzása, hogy egy teljesen bizonytalan és tisztázatlan alternatívára is leszavazott vele szemben, akkor nehezen hihető, hogy egy közös program ne fordíthatna át több százezer eddig bizonytalan vagy passzív választópolgárt aktív ellenzéki szavazóvá.

Aprólékos felépítése végre felelős államférfinak mutatná az ellenzék vezető(nő)it. Soha nem próbálták még meg, a Fidesznek sincs ilyen, ezért hihetően prezentálható, mint csodafegyver. Ha megmutatnák, hogy mi az, amit mindannyian vállalnak, és miért jobb az a Fidesz ajánlatánál, akkor végre nem ki-ki múltjának vállalhatatlan darabjaiért való véget nem érő szabadkozásokról meg a már meglevő hívek hevítéséről szólna az ellenzéki kampány.

Aki nem a méltán elfeledett „Sikeres Magyarország” kezdeményezésén, hanem a nemzeti konzultációkon nőtt fel, az egy program sikeres megalkotását és kommunikációját sem akarja féltékenységből visszafogni. A Fidesz alelnökei sem ijedeztek attól, amikor Kudlik Júlia, Pozsgay Imre meg Batthyány körös professzorok fényesítették helyettük a programbemutatókat. A választók tömegeit nem hozza lázba egy újabb 12 pont kézhezvétele. De azt nagyon is észreveszik és figyelik, ha egy nagyszabású és igazságos program mellett kiáll megannyi érdemben megőszült rendőrtiszt, akadémikus közgazdásznő, szakszervezeti vezető, elhíresült ápolónő, nyugdíjazott kórházigazgató, találmánya forgalmazásával ötven embert foglalkoztató diáklány, vagy UNESCO-nak dolgozó oktatási szakértő. Ha a pártvezetők is nyilvános szakmai konzultációkon, városházi fórumokon, annyiszor és annyi közönség előtt beszélgetnek el a programról értelmesen, amennyit csak bírnak, akkor a kormánypárti sajtó is az alternatíva létéről fog szólni. A szakpolitikai irány is kézenfekvően adódik, az átfogóbb tartalmi kérdéseket pedig Kozák Márton és Magyar Bálint bontotta ki. Alaposan azt kellene még megemészteni, hogy a pártházon túl az egységes kiállás, a sokféle partner helyeslése, és a közös bemutatás számít, nem pedig az, hogy melyik párt hány ívnyi ötlet forrása volt.

Kampány

Nem csak a Fidesz borsodi kampánya volt országos méretekben megismételhetetlen, az ellenzék sem tudja majd mind a 106 választókerületben hetente felvonultatni összes népszerű arcát, és hatvan kilométerről szállítani aktivistákat. A közös jelöltek indítása most még az állami kampánytámogatást is minimumra vágja majd. Ideje hát, hogy az ellenzék felkészítse szavazóit arra, innentől kezdve nem kis részben az ő munkájukon és pénzükön múlik a siker.

A kampánykommunikáció titka látszólag a falvakba is elérő okostelefon. De az internetes kampányolás szinte teljes egészében pénzkérdés, ezért az online tér is hamarosan narancssárga lesz. Az igazi ellenzéki áttörések Józsefvárosban, Jászberényben és most Borsodban is a személyes jelenlétből eredtek. A potenciális ellenzéki aktivisták erősebb meggyőződése, a mismásoló kormánypártiakhoz képest sugárzó erkölcsi bizonyosságérzete az a versenyelőny, amire lehet építeni, hiszen már a 2018-as országgyűlési is azt láttuk, hogy lelkesedés- és érvkészletdeficites bérmunkások végzik az utcai munkát a kormánypártnak.

Az aktivisták megtalálása, összeírása, mozgatása, képzése, pultokkal, szórólapokkal, kezelhető méretű plakátokkal való ellátása százmilliókba kerül. Ez az az összeg, ami még összehozható állampolgári adományokból, ha a sokkal kisebb 2018-as taktikai szavazási kampány tapasztalatait a 2022-es léptékre felszorzom. Az előválasztások logisztikáját előkészítő  aHang pedig idén már többmillió adományt és tizezer önkéntes előregisztrálót vonzott bármilyen promóció nélkül is.

Ezeket a pénz- és munkatartalékokat az egyes ellenzéki pártok azonban láthatólag nem tudják kiaknázni, csak egy össz-ellenzéki szervezet. Országos léptékben csak akkor építhető ki ilyen szervezet, ha az adatkezelési, könyvelési, törvényességi felügyeleti, pénztárosi munkát a pártok számára teljesen átláthatóan, ám mégis kellő adatbiztonság mellett végzik, és a pártok sem reszketnek állandóan attól, hogy valamelyik szövetséges a saját külön céljaira hasznosítja a közös szervezet által begyűjtött eszközöket, vagy hogy politikailag önjáróvá válik az össz-ellenzéki szervezet. Ez masszív kulturális és szervezeti változást igényel mind a „civil aktivistáktól”, mind a pártoktól, ám enélkül esélyük sem lesz a narancssárga internet országában.

Előválasztás, de hogyan

Az előválasztások kapcsán is sok hamis mantrán kell túltennie magát az ellenzéki közösségnek. A pártoknak azon, hogy ott van rá szükség, ahol nincs pártközi megegyezés, a közönség és a civil aktivisták nagy részének meg azon, hogy tele az ország kampányra kész, karizmatikus jelölt-aspiránsokkal, az előválasztások pedig az Orbán-rendszer közepén varázsszóra megnyíló demokratikus tündérkertek, amin csakis csont-megbízható jelöltek indulnak el, és sokoldalúan tájékozott választók döntenek a két héttel korábban még ismeretlen jelöltekről.

A realitás egyik felét Borsod 6 mutatta meg azzal, hogy égen-földön nem lehetett megfelelőnek látszó és a jelöltséget is bevállaló jelöltet találni, akiért megérte volna előválasztást szervezni. A korábbi előválasztások pedig az előválasztások valódi feladatára világítottak rá, ti., hogy diszkreditálják a közös ellenzéki jelölttel szemben az igazi választáson elinduló egyéb ellenzéki jelölteket, megedzik és megismertetik az ellenzék jelölt-aspiránsait, és kiszűrik közülük azokat, akik már egy pár hetes kampányban is könnyűnek találtatnak.

Ezeket a feladatokat pedig ott is el kell végezni a siker érdekében, ahol a pártok meg tudnak egyezni a jelöltről. De az előválasztás csak akkor képes erre, ha a – szigorú nyilatkozattételi feltételeket vállaló – jelöltek számára teljesen nyitott, hosszú időt hagy a kampányra, és tartalékjelölteket is kiválaszt. A helyi erőforrások hiánya pedig inkább az előválasztások megszervezése mellett, mint ellene szóló érv, ha a lebonyolításában kulcsfontosságú össz-ellenzéki szervezetek megerősítésének igénye erősebb, mint a félelem egy potenciális rivális közösség-építésétől.

Szavazatszámlálás

A választóközönség csupán harmada él ma olyan településeken, ahol minden szavazókörben volt ellenzéki delegált 2018 és 2019 tavaszán is. Ráadásul egy magányos delegált a legritkább esetben tud szimbolikus jelenlétnél többet garantálni, hiszen még a mozgóurna felügyeletére sem mehet el, és szövetségesek nélkül maradhat a legnyilvánvalóbb kérdések megítélésében is. Egy szerepjátékokkal és gyakorlatias jogismerettel fel nem készített, konfliktustűrő társ és utcai figyelők által nem segített delegált tehetetlen a nyilvánvaló visszaélésekkel szemben is.

Abban megváltozott azonban a 2018 előtti helyzet, hogy ma már bőségesen vannak szavazatszámlálói feladatok ellátására önként és ingyen jelentkező állampolgárok, és a Számoljuk Együtt révén van olyan civil szervezet, amelyik már gyakorlottan, a politikai pártokkal való együttműködésben tud fogadófelületet biztosítani a befogadásukra és felkészítésükre. A mozgalomban 2020 tavaszán elkészült egy 25-30 ezer szavazatszámláló és utcai figyelő felkészítésére vonatkozó ütemterv.

Ami hiányzik, az a politikai pártok aktív hozzájárulása a szavazatszámlálók toborzása, képzése, és utaztatása logisztikájához. Eklatáns példa erre az MSZP felhívása a „Demokrácia Őrzőihez”, ami mögött érdemi képzési terv és kapacitás nem látszik, de maga a számszerű célkitűzés sem a lelkesítő feladathoz, hanem az MSZP (szuperoptimistán számított, ám a valódi feladathoz még így is elégtelen) befogadó képességéhez van hozzászabva.  Érthető, hogy a pártok szeretik, ha saját egyéni adatbázisaikban gyűlnek az aktivisták adatai, az már kevésbé, hogy a hatékony szavazatszámlálás sokuknak ehhez képest másodlagos cél. A helyzet ugyanis az, hogy az önkéntes felajánlkozások – legyen szó szavazatszámlálói munkáról vagy pénzadományokról – bővebben jönnek egy civil szervezet részére, mint a pártoknak, az adományozók azonban csak onnan tudják majd, hogy pontosan melyik civilhez irányítsák felajánlásaikat, ha a pártok láthatóan rámutatnak a partnerszervezetre, és azt irodai kapacitásban alkalmassá teszik a tömeges jelentkezések kezelésére. Ennek hiányában pedig 2022-ben se lesz komolyabb és láthatóbb az ellenzék felkészülése a szavazatszámlálásra, mint a rossz emléket hagyó 2018-as választásokon. Ugyanez vonatkozik arra is, hogy miként tudja az ellenzék költséghatékonyan és eredményesen végig vinni a választási eljárási folyamatban felmerülő jogi panaszokat. Ha pedig az ellenzék a szavazatszámlálásra és a választási eljárási vitákban való helytállásra nem készül fel jól láthatóan már 2021-ben, akkor nehezen fogják a szavazók meg a kül- és belföldi megfigyelők elhinni, hogy az eredmények legitimálásán túlmenő céllal indul a választáson.

A szervezeti dilemma

Négy különböző akadályát érintettem az ellenzéki versenyképességnek, de a programírás és bemutatás, a kampánygépezet, az előválasztások és a szavazatszámlálás konkrét kérdései mögött ugyanaz az alapprobléma.

A hat párt választási együttműködése nem irányoz elő pártfúziót, de sikerének előfeltétele olyan emberi és anyagi hozzájárulások mozgósítása, amelyek már nem egy-egy párt, hanem az ellenzék egésze számára érhetők el – annak a számára viszont alighanem sokkal nagyobb mennyiségben, mint mondjuk a megelőző két évtized balliberális szervezeteinek világában. Sikeres kiaknázásuk érdekében olyan össz-ellenzéki szervezeteket kell építeni, amelyekre a pártok a lehetséges riválisnak kijáró természetes gyanakvással tekintenek: inkább maguk felé terelnék az erőforrásokat, ám ez megnehezíti az eredményes közös fellépést. Mindez az aktivisták körében tovább táplálja azokat a pártellenes indulatokat, amelyek miatt a hullámzó kedélyű magányos harcosok megbízhatatlanságával és csúzlis ügyetlenkedésével szórakoztatják a légiókkal felálló ellenfelet, ahelyett, hogy a hatékonyan pártszerű harcmodor alapjait elsajátítanák. A hat párt választási együttműködésének sikere a közös jelölt- és listaállítás formaságain túl végsősoron a szervezeti megoldások változását igényli az ellenzéki táborban.


Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.