Az április 3-i választás kiírása esélylatolgatásért kiált. De ezt már 2020 októberében egy hosszabb tanulmányban megtettem, és leírtam ott azt is, hogy miként nyerhetne az ellenzék. Egy a kampány állásáról ma megjelent, sok bennfentessel készült interjún alapuló cikk, illetve az MSZP 2002-es, esélytelenből győztest faragó kampányát irányító, Ron Werber mai interjúja (a fizetős eredeti ingyen összefoglalója itt) abban erősít meg, hogy ők is azt látják most, amit alábbi cikkem kicsit részletesebben kifejtett másfél éve.

Mindenekelőtt szervezeti változásra van szükség ahhoz, hogy az ellenzék győzhessen. Mégpedig azért, mert a közös program paneljeit használó, a pártaktivisták megszokott köreinél sokkal több ember tevékenységére építő, mindenekelőtt személyes (utcai stb.) kommunikációra építő, hosszú és kitartó kampány a kulcs, ami a puszták népével is elhiteti, hogy győzhet az ellenzék. Ha 2022-ben már nincs idő ezt kimaxolni, akkor is érdemes legalább elkezdeni, mert rövid távon is ezzel segíthetik elő azt, hogy egy a Fidesz által bármikor berúgható (és előbb-utóbb mindenképpen be is rúgott) öngólt végre ki is tudnak használni.

A részletesebb receptem azóta megjelent egy könyvben, és most itt van online is a teljes szöveg.

Amit most még érdemes előtte hozzátenni, az az, hogy mennyit változtak a közvélemény-kutatások a 2020. októberi borsodi időközi országgyűlési képviselőválasztás óta. A fentebb mellékelt ábra minden releváns összehasonlítási alappal szolgáló intézet adatai közül egymás mellé teszi a 2020 október végéhez, illetve 2021 decemberéhez legközelebb eső adatokat (januári adattal még csak a Nézőpont szolgált, illetve arról nem tudjuk, hogy milyen értelemben nevezhető egyáltalán adatnak). A lényegi eredmény az, hogy intézetről intézetre változik az összkép, de mindegyiknél csak pici, hibahatáron belüli, egymással ellentétes irányú – tehát összességében véletlenszerűnek látszó – változás történt 2020 ősze óta a Fidesz és az ellenzék támogatottsága közti különbségre vonatkozó adatokban.

Az ábrán a legfelső pár egyébként a tavaly decemberi kiszivárogtatásakor nagy port kavart, „döbbenetes Fidesz előnyt talált az ellenzék saját kutatása” vizsgálat adatait hasonlítja össze ugyanazon intézet ugyanazon módszerrel készült 2020 októberi adataival (azóta nem is publikáltak más országos adatot). Mivel 2020 októberében ez az intézet nem tett fel a közös ellenzéki lista támogatottságára vonatkozó kérdést, ezért az összehasonlítás itt (és egy csomó másik intézet esetén is) a hat párt támogatottságát külön-külön mérő kérdésen alapul. (A Medián, a Nézőpont és a Századvég esetén viszont csak közös listás kérdésre volt összehasonlitható adat.) Azt viszont az összes megjelent választási közvélemény-kutatás adatait összefoglaló cikkem vége felé már ezerszer bemutattam, hogy nem okoz szisztematikus és érdemi különbséget az ellenzék és a Fidesz támogatottsága közti különbség tekintetében, hogy melyik kérdést használja egy kutatás.

Ugyanott az is látható,, hogy az elmúlt két-három hónapban valóban történt egy 3-4%-os, az ellenzék számára kedvezőtlen változás, ami kioltotta a 2020 és 2021 ősze közti szerény ellenzéki előretörés hatását. De nem a Fidesz támogatottsága nőtt meg eközben, hanem a Mi Hazánké meg a Kutyapárté. Nem azért, mert olyan okosan tol valamit a Fidesz, hanem minden bizonnyal azért, mert pár százaléknyi szavazónak jobban tetszik eddig vagy a Mi Hazánk vakcina-szkeptikus, vagy Kovács Gergely ellenzék-szkeptikus kampánya, mint az eddig bemutatott O1G ajánlat.

Azaz: jelenleg ott tartanak a választási esélyek, hogy a 2018-as szavazatarány megismétlése – bár a kormányváltó mandátumtöbbség kivívásához ez még kevés lenne – elég szép teljesítmény lenne az ellenzéktől. Ugyanis ennyivel erősebbek most az “egyéb párti” projektek, és az akkori Jobbik szavazóinak egy elég nagy része akkor sem, meg most sem az ellenzék felé hajlott, ha csak a két fő opciót kellett összehasonlítania. A Fidesz szembeszökő öngóljainak segedelmével ennek ellenére el lehet érni a 2018-as eredményt, mert azok szépen ellensúlyozzák a hatalomgyár megannyi jeles eredményét 2018 óta (a Simicska média és az index.hu beszántásától a sajtó- és gyülekezési szabadságnak járványveszélyre hivatkozó korlátozásáig). A közös ellenzéki indulás miatt egy ilyen eredmény is nagy politikai változást hozna, hiszen az ötven százalék közelébe emelné az ellenzék parlamenti mandátumarányát.

A kormányváltáshoz viszont ennél többre van szükség: szerintem egy olyan, a pártegyesülésnél kevesebb, de a Hófehérke és a hét törpe felállásnál komolyabb szervezetre, mint amiről az alábbi 2020-as cikkem szólt. Karácsony Gergely végül nem csinálta meg a 99 mozgalmat, részben ennek következményeként le is maradt a Hófehérkeségről. Márki-Zay pedig inkább egy hetedik törpét pumpált volna fel egy ici-picit. Ami esély most még esetleg mutatkozik, hogy az ő Mindenki Magyarországa Mozgalmából csinálnak az ellenzéki aktivisták Hófehérke uszálya helyett egy komoly kampánygépezetet. A győzelem esélye nyilván (még) kisebb, mint pár hónappal ezelőtt volt, de három hónap Silvio Berlusconi, Emmanuel Macron és egy egész sor szlovén választási győztes korábbi felemelkedéséhez is elég volt. És az sem mindegy, hogy mennyi lesz az annyi, hiszen minden megnyert mandátum rövidíti az Orbán rendszer várható élettartamát.

Szóval a fő kérdés továbbra is az, hogy lesz-e elég ellenzéki aktivista, aki a közös győzelemért félre tudja tenni a piti marakodást a legnagyobb helyi kakas címéért, és talál-e olyan ellenzéki szervezetet, ahol szívesen beengedik valami értelmes kampánytevékenységbe ahelyett, hogy féltékenyen távol tartanák attól.

Alább tehát a 2020-es cikk teljes szövege, az eredeti címmel, amit nem elég tudományosnak talált egymás után két könyvkiadó, és ezért a nyomtatott változat kedvéért ott egy kellőképpen tudálékos marhaságra cseréltem le.

Miként nyerhet az ellenzék az Orbán-rendszerben?

Szerző: Tóka Gábor, 2020. szeptember.

A tanulmány témája, mondandója és szerkezete

A címben szereplő kérdésre értelmes válasz a „sehogy”, az „attól függ, mi a nyeremény”, a „csak, ha kibújik bőréből”, és a „ki tudja, mi lesz a választási rendszer” is. De én inkább azzal válaszolom meg, hogy számba veszem az ellenzéki győzelemhez most még hiányzó tényezőket, legalábbis azokat, amikre Kozák Márton és Magyar Bálint az ÉS-ben nem tért ki részletesen. Mutassák meg a konkrét teendők és akadályok, hogy másfél vagy több év munkájával mi érhető el, és mit kell látnunk az elkövetkező hónapokban ahhoz, hogy elhihessük, benne van a választási győzelem esélye az ellenzéki felkészülésben!

Arra jutok, hogy ha az elkövetkező hónapokban nem lesz többtucat három hét intenzív választási munkára vállalkozó jogász és joghallgató; többszáz kellő eltökéltséget mutató képviselő-jelölt aspiráns; többezer, a legkülönfélébb tudással rendelkező szavazó, aki tagnak jelentkezik egyik vagy másik pártba; több tízezer polgár, aki jelentkezik az előválasztások, a kampány és a szavazatszámlálás körül adódó intenzív munkára; és százezer vagy több adakozó, aki feltölti az ellenzéki együttműködés kasszáit, akkor az ellenzéki közönség vagy nem akar politikai korszakváltást, vagy nem értette meg a feladatát. Ahhoz viszont, hogy az aktivisták és donorok hatékonyan tehessék a maguk dolgát a kormányváltásért, a pártoknak 2021 elejére meg kell teremtenie és meg kell ismertetnie a közönséggel azokat a szervezeti kereteket és szabálykönyveket, amelyekről alább igyekszem minél több részletet körbejárni. Ennek a szervezeti fejlődésnek most nem az erőforrások, hanem a szervezeti kultúra, a megszokás és az akarat áll az útjában. Ha pedig ez igaz, és nem sikerül túllépni e korlátokon, akkor a jelenlegi pártok bizonyulnak alkalmatlannak a korszakváltás megalapozására.

Az esszében támaszkodom az ellenzéki összefogást támogató különféle mozgalmakban szerzett személyes tapasztalataimra, illetve a „Vox Populi választási kalauz” című blogomon megjelent elemzésekre és mellékletekre. A kifejtést azzal kezdem, hogy mekkora szavazatarányra van szüksége a közös jelöltekkel induló ellenzéki koalíciónak ahhoz, hogy többségbe, sőt, esetleg kétharmados többségbe kerüljön a törvényhozásban. Azzal folytatom, hogy vajon mitől várhatná a kormányváltáshoz szükséges választói támogatottság elérését. Azzal fejezem be, hogy miként váltható át a lehető legtöbb parlamenti mandátumra az ellenzék népszerűsége, milyen közös program, konkrétan hány lista meg előválasztás, milyen kampány-szervezet és szavazatszámlálás kell ehhez, mit lehet kezdeni egy-egy népszerűtlen pártvezérrel, és így tovább. Hogy mire jó egy választási siker, az már nem tárgya ennek a dolgozatnak.

Hány szavazat kell?

A 2019-es év legfontosabb belpolitikai fordulata volt, hogy milyen csendben és hatékonyan állapodott meg a hat párt és a Márki-Zay Péter-féle Mindenki Magyarországa Mozgalom alkotta ellenzéki koalíció közös polgármester- és önkormányzati képviselőjelöltek százairól, majd milyen következetesen ki is tartottak a kampányban a közös jelöltek, a jelöltek meg – szinte kivétel nélkül – az ellenzék mellett. A választás a vegyes eredmények ellenére – országosan nagyjából 52:42 szavazatarányban vereséget szenvedtek – nagy sikerélményt hozott számukra, és emiatt a következő országgyűlési választáson is közös jelöltekkel fognak indulni az egyéni választókerületekben.

Mint látni fogjuk, a választási szabályok számos Fidesz-bevezette változása miatt ez egyben azt is jelenti, hogy az összefogás pártjai nem indulhatnak a múltban megszokott módon önálló pártlistákkal a választáson, és kampány-rutinjaikat is gyökeresen újra kell gondolniuk, hiszen a sokkal kevesebb lista és sokkal kevesebb jelölt sokkal kevesebb költségvetési támogatást jelent majd. A közös indulás egyben közös programot is feltételez, és nehéz kérdéseket vet fel a jelöltek kiválasztásáról. Mindezek a nehézségek az ellenzéknek előnyére válhatnak, sőt, kell is, hogy előnyére váljanak, ha egyszer nyerni akar. De tisztázzuk mindenekelőtt azt, hogy hány szavazat kell a kormányváltáshoz.

Ez egyszerűen és precízen kiszámítható a szabályok, a fontosabb induló pártok (Fidesz-KDNP, az ellenzéki közös jelöltek, Kutyapárt, Mi Hazánk), és a korábbi egyéni kerületi eredmények ismeretében egy a nyugati világban régóta használt, és a mai Magyarországon is meglehetősen sikeresnek bizonyuló módszerrel. A módszert és a különböző lehetséges szavazatarányok és feltevések mellett várható mandátumarányokat a Vox Populi blogon mutattam be. A minimális parlament többséghez a választókerületi térképbe és a levélszavazás szabályaiba épített Fidesz-előny miatt országosan legalább 3-4%-os szavazatelőnyre lenne szüksége az ellenzéknek az egyéni választókerületekben, egy kétharmados ellenzéki győzelemhez pedig kb. 14%-os vezetésre. A számok valamelyest változhatnak még attól függően, hogy miként fogja átrajzolni az országgyűlés a Pest megyei választókerületeket 2020 végén. A részletek ennek megfelelően fognak frissülni a blogon, ezért itt inkább nem részletezem őket. Az sem teljesen világos ugyanis, hogy a közös jelöltek és listák várható szavazataránya hogyan viszonyul majd a hat ellenzéki párt egyenként mutatkozó népszerűségéhez (a létező választási közvélemény-kutatási adatok az utóbbira vonatkoznak).

Annyi bizonyos azonban, hogy 2020 szeptemberében az ellenzéki koalíció pártjainak együttes támogatottsága a belföldi pártválasztó szavazók körében kb. 6%-kal marad el a kormánypártétól az összes publikus közvélemény-kutatások alapján számolt trend szerint (amikor ez a könyv nyomdába megy, akkor már más lesz a verseny állása, de ez a gondolatmenet szempontjából mellékes). Ezek szerint legalább 9-10%-ot kell ledolgozniuk a következő másfél évben a Fidesszel szemben ahhoz, hogy győzelmi esélyük nyíljon, a kétharmados győzelemhez pedig legalább 20%-ot. A „legalább” szó itt főleg a közös lista miatt esetleg lemorzsolódó hívek miatt szükséges. Azaz, minél többen lesznek az egyes ellenzéki pártok hívei között, akik a közös jelöltek és listák helyett inkább valaki másra szavaznak, annál többet kell hozzáadni a fenti számokhoz.

Bár 2018 óta még nem szenvedett el 10%-nál nagyobb veszteséget a Fidesz a közvélemény-kutatásokban, a 2010-es és 2018-as választások között, az alábbi ábra szerint, ez háromszor is megesett. Legutoljára 2016 elején, amikor a menekültválság lecsengése hirtelen semmivé tette a megelőző hónapok komoly népszerűség-növekedését, és a 2015 márciusi szintre esett vissza a párt támogatottsága a közvélemény-kutatások átlagában. Akkor két év erős gazdasági expanziója kellett a Fidesznek ahhoz, hogy a 2018-as választásokig ledolgozza ezt a veszteséget. Mi okozhatna most hasonló elmozdulást a népszerűségi adatokban?

Út a népszerűséghez

Két nagy családja van az elképzeléseknek arról, hogy miként záródhatna be a szükséges és a meglevő ellenzéki szavazatarány közt tátongó olló. Az első különféle népszerűségi ciklusoknak a hazai szereplők cselekedeteitől független hatásában látja a kulcsot. Talán arra is, hogy eddig miért volt a Fidesz olyannyira népszerű, amennyire, de arra mindenképpen, hogy mikor kerülhet választást eldöntő fölénybe az ellenzék. A család tagjai a nemzetközi folyamatok, a politikai termosztát ciklusok, a makrogazdaság fázis-váltakozása, vagy a politikai rendszer-összeomlások menetrendszerű eljövetele körül keresik a szebb ellenzéki jövő titkát.

Elméletek a sültgalambról

Tölgyessy Péter a nemzetközi környezet változását a magyar rendszerváltozás(ok) szükséges előfeltételének tartja. A fő ellenfelet a kapitalista világrendszerben látó elemzők és környezetvédők számára szintén természetes az a gondolat, hogy nemzeti keretek között korlátozott a politikai mozgáslehetőség, és a nemzetközi színtér nagyobb változása nélkül az Orbán-rendszer egy tartós politikai egyensúlyt jelent Magyarország számára. Az Európai Unióról pedig azt hiszik a leglelkesebb hívei, hogy előbb-utóbb méretre vágja a NER-t, és majd ez nyitja meg az utat egy eredményesebb ellenzéki szereplés előtt a magyar választásokon.

A probléma ezekkel a gondolatmenetekkel az, hogy a nemzetközi tényezők hatása bőven hagy mozgáslehetőséget a helyi politikai szereplőknek. Például, bár az utóbbi években valóban volt egy egyenetlen és összességében véve gyenge trend az autokratikus berendezkedések terjedése irányába, ellentétes mozgások is történtek. Csak a legutóbbi két évben és a mi földrészünkön is, autoriter kormányok buktak meg választások nyomán Moldovában, Montenegróban, és Örményországban is. Ugyanígy a kilencvenes évek demokratizálása sem érvényesült a posztszovjet Európában mindenütt: Belaruszban már 1994-96-ban autoriter fordulat zajlott le a világtendenciák ellenében. Ezért a nemzetközi trendek léte vagy iránya önmagában nem dönti el, hogy mi lehetséges egy-egy országban.

A termosztát-elmélet ezért a belföldi dinamikából indul ki. Amerikai és brit tapasztalatok alapján azt várja, hogy minél tovább kormányoztak egy politikai ideológia hívei egy demokratikus váltógazdaságban, annál népszerűbbé válik az érem másik oldala, és idővel a másik irányba lendül ki a politikai inga.

Az Orbán-rendszer gyengülését azonban hiábavaló az idő múlásától várni, hiszen a rendszer pont arra szerveződött meg, hogy az inga természetes mozgását tartósan megakadályozza. Meglehet, fakul a kormányzat népszerűsége a kormányon töltött idő növekedésével, de közben az állam, a párt, és a magángazdaság vezető pozícióinak összeolvadásával fogy a levegő az ellenzék körül: egyre haloványabbak kommunikációs csatornái, szegényesebb emberanyaga, jelentéktelenebbek a rendszer kegyétől független pénzforrásai. Globális igazság, hogy az első három újraválasztási siker után jelentősen javulnak az autoriter rendszerek túlélési esélyei.

A Momentum kutatói az idő múlása helyett a gazdasági dekonjunktúrától várják az ellenzéki sikerek lehetőségét. Ez jó gondolat, hiszen a gazdasági helyzet politikai hatása az Orbán-rendszerben is fontos. Ám hiába volt 2020 nyarán a magyar közvélemény az egész EU-ban az egyik legkevésbé megelégedett azzal, ahogy a nemzet kormánya a COVID19 járvány gazdasági következményeit kezelte. Hiába volt itt a messze legmagasabbak között a személyes gazdasági megpróbáltatásokról beszámolók aránya, a Fidesz-KDNP még valamelyest növelni is tudta választói támogatottságát 2020 tavaszán.

A választói magatartás irodalma jól ismeri ezt a látszólagos rejtélyt. A tény az, hogy önmagukban a gazdasági körülmények alig számítanak a választások kimenetelében. Az a meghatározó, hogy melyik versenyző mit kezd velük a maga üzeneteiben. Egy válságot persze nehezebb külső tényezőkre fogni, mint a kormány tökéletlenségére. Viszont ahol az egyik fél alig hallható vagy üzenetei szétesők, ott csak a másik oldal üzeneteinek marad esélye. Ahol pedig senki nem beszél a gazdaságról, ott hatása sincs.

Ugyanez vonatkozik más válságok, így a járvány második hullámának kezelésére is. Hiába vitathatók a kormányintézkedések, ha az ellenzék – talán mert attól tart, hogy úgyse tud nagy többséget maga mögé állítani – meg se kísérel határozottan kiállni egy alternatív platform mellett, amiről támadhatná a kormánypolitikát. A kormánnyal való különböző motivációjú elégedetlenségek halmozódása önmagában még nem mozdítja el a népszerűségi versenyt az ellenzék irányába.

A korszellem változása, a rendszerkorhadás előrehaladása, vagy egy mély gazdasági válság önmagában tehát nem elég a kormányváltáshoz. Még azt is csak utólag tudhatjuk majd meg, hogy szükséges feltételek voltak-e, és azt is csak akkor, ha az ellenzék a maga részéről mindent megtett a sikerért, amit önerőből megtehetett. Nem mellesleg ugyanerre van szükség ahhoz is, hogy a szükséges feltételek előállása esetén tényleg győzni is tudjon, meg ahhoz is, hogy ne összeomlás-szerű válság kelljen egy szimpla kormányváltáshoz. Ezzel pedig meg is érkeztünk a „hogyan lesz itt kormányváltás” elméletek második nagy családjához, amelyik az ellenzék cselekvési lehetőségeiről és mulasztásairól szól.

Mi hozhat be elegendő számú új szavazót?

Természetesen az Orbán-rendszerben is fontos mindaz, ami egy szokvány választáson elősegítheti egy párt sikerét: vonzó vezetők, népszerű programok, kiválóan felkészített képviselő-jelöltek, remek plakátok stb. Ám azt, hogy ebből mennyire futja a mai ellenzék pártjainak, már eddig is láthattuk. Pusztán már az Orbán-rendszer körülményei miatt is összességében véve inkább sorvadnak, mintsem gyarapodnak szervezeteik, egyre szűkül jelölt-merítési bázisuk, leépül holdudvaruk, csökken média-nyilvánosságuk. A közös jelöltállítás drasztikusan csökkenteni fogja állami eredetű kampánybüdzséjüket is. Az időben előre haladva egyre kevésbé hiheti bárki, hogy olyan tartalékokat talál majd valaki a rutin kampány-lehetőségekben, ami a mindenben a Fidesz felé lejtő választási terepen hegymenetre állítja át a választóközönség döntő többségét.

Pontosan ezt a reménytelenséget mutatja a közvélemény-kutatási eredmények rendkívüli egyhangúsága az utóbbi években. Ha a mintavételi hibák és az intézetek közötti eltérések okozta zaj hatását kiszűrjük, akkor évről-évre alig változik a Fidesz és az ellenzék versenyfutásának állása. Az utóbbi évek egyetlen földindulása a 2018-as választás után zajlott le, és az ellenzéket sújtotta (ld. ábránkat). Ekkor egyrészt elpárolgott a megelőző egy évben hellyel-közel még Török Gábort is elragadó hit, hogy az önállóan induló Jobbik érdemi kormánytényezővé válhat. Az ellenzéki együttműködést felvállalni nem tudó vezetők és szervezetek távoztak a Jobbikból, az ellenzék jobbszárnyának népszerűsége megroppant, korábbi támogatói egy része a Mi Hazánkhoz és a Fideszhez pártolt át. A baloldali és liberális közönség figyelmét persze inkább a 2019 őszi önkormányzati választásokon elért ellenzéki félsiker keltette fel, meg hogy a DK és a Momentum Mozgalom előrébb lépett az MSZP, az LMP és a Jobbik rovására. De az alapkérdésben az a döntő, hogy az ellenzék hat pártjának együttes támogatottsága a pártot választani tudó magyarországi lakcímmel rendelkező szavazópolgárok között 8-9 százalékkal visszaesett a 2018-as választások után, és ezt azóta sem sikerült ledolgozniuk (sőt, a két 2019-es választáson az alacsonyabb részvétel meg a független stb. önkormányzati jelöltek miatt még a közvélemény-kutatások által mutatott szavazatarányt sem érték el).

[FIGYELEM: ábránk és az elemzés szövege 2020 szeptemberében keletkezett. Azóta változtak egy kicsit a közvélemény-kutatási eredmények, de ez elemzésünk lényegét nem érinti.]

A parlamenti választásokon a belföldi szavazatokban még megelőzte a hat ellenzéki párt (+Együtt) a Fideszt. De 2018 novemberére – tehát mielőtt együtt léptek fel a rabszolga-tüntetéseken – már 14%-os hátrányban voltak a közvélemény-kutatásokan. Ez valódi földindulás volt, ami egy új „normált” eredményezett. Az azóta eltelt időben már csak kisebb, rövidebb ideig tartó, hullámzó irányú változások történtek. Nem látszik az, hogy az események, botrányok, beszédek, a járványhelyzet okozta gazdasági folyamatok, vagy az új politikai kezdeményezések rutin libikókája közel hozhatná az ellenzéket ahhoz a 3-4%-os belföldi vezetéshez a Fidesz előtt, ami a fentebb idézett számítások szerint a kormányváltás minimális előfeltétele lenne, és amitől most, 2020. szeptemberében, kb. 10-11%-kal elmarad.

Azt is világosan megmutatja a fenti ábra, hogy az új normálban mi hoz előrelépést az ellenzék egészének. Csak a rabszolgatüntetések (2018 december-2019 január) idején és a 2019-as önkormányzati választásokat követő hetekben (tehát 2019 október 13 után) ment fel támogatottsága [E dolgozat keletkezése után, az ellenzék közös indulását bejelentő hónapokban, szintén volt egy pár százalékos erősödés – megint akkor, amikor az ellenzék a korábbinál nagyobb erőt mutatott – A szerk.]. Amikor meg nem tudta egy potens politikai alternatíva ígéretét felmutatni, akkor viszont stagnált vagy, mint a gyengeségére és megosztottságára rámutató 2018 április 8-i országgyűlési és a 2019 május 26-i Európai Parlamenti választások után, visszaesett.

A látható kormányzati alternativa

Nem nehéz rájönni, hogy a szavazatgyűjtés legkézenfekvőbb eszköze egy közös program elfogadása és az ellenzéki üzenetek középpontjába állítása. 2020 augusztusban be is jelentették, hogy lesz ilyen, munka azonban most 2020 szeptemberében sem látszik a program megalkotása és népszerűsítése tekintetében. Pedig számos ok lenne arra, hogy ezt helyezzék tevékenységük központjába, és az ELEGY szakbizottságaiban párt- és civil szakértők tucatjai számos előkészítő anyagot hoztak már létre 2020 tavasza óta.

Alapvető választói elvárás, hogy legyen komolynak tűnő program. A közös program lefektetése után megszűnne a nyomasztó bizonytalanság, hogy vajon mi is az ellenzéki ajánlat. Ha 2018-ban és aztán az önkormányzati választáson is akadt 40+ százaléknyi szavazó, akit annyira dühített a Fidesz kormányzása, hogy egy teljesen bizonytalan és tisztázatlan alternatívára is leszavazott vele szemben, akkor nehezen hihető, hogy egy közös program ne fordíthatna át több százezer eddig bizonytalan vagy passzív választópolgárt aktív ellenzéki szavazóvá. A közös programnak már a puszta léte is szavazatnyereséget hozhat.

Egy közös program aprólékos felépítése felelős államférfinak mutatná az ellenzék vezetőit, nem pedig népszerűséghajhászó kiabálónak. Az egész ellenzéknek saját maga választotta keretet és állandó, közös médiaszereplési lehetőséget biztosít. Soha nem próbálták még meg, ezért hihetően prezentálható, mint csodafegyver, ami idővel meghozza majd az eredményt. Ha lenne közös program, akkor a ki-ki múltjának vállalhatatlan darabjaiért való véget nem érő bocsánatkérések helyett arra mutathatna rá az ellenzéki kampány, hogy mi az, amit mindannyian vállalnak, miért jobb az a Fidesz ajánlatánál, és hogy a következő négy év programjában semmi nincs, ami egymás számára esetleg vállalhatatlan lenne. Nehéz lenne tehát kedvezőbb kampánytémát találniuk.

A program összefésülése természetszerűleg háttérmunka, de a nyilvánosságban emelkedett, komoly, mindenki hozzászólására nyitott folyamatként jelenhet meg, igény szerinti számú lakossági és szakmai fórum megszervezésével, pártvezetők, szakértők és állampolgárok komolyságot és emelkedettséget árasztó vizuális környezetben való – interneten az egész ország által látható – megjelenésével. Készítése és országos bemutatása folyamatosan ad értelmes, felemelő, helyi környezetük felé való nyitásra megannyi lehetőséget adó munkát a pártok területi és szakmai szervezeteinek. Nehéz szervezetépítési szempontból kedvezőbb eszközt találni.

Ráadásul ez egy olyan kampánytevékenység, aminek alig van extra költsége, hiszen amúgy is el kell végezni. A közös kormányzás ugyanis csakis nagyon rövid lehet, ha nem tisztázzák előre, amikor még van erre idő és politikai nyugalom, hogy egy-egy szakterületen mi az a platform, ami mentén képesek lesznek fenntartani egy parlamenti többséget négy éven át, és ki lesz felelős a kormányzati feladatok és pozíciók kiosztásáért.

Egy program kommunikációja sem rakétatudomány. A választók tömegei persze nem olvasnak hosszú programokat, és egy újabb 12 pont kézhezvétele sem hozza őket lázba. De azt nagyon is észreveszik és figyelik, ha azt olvassák megannyi felületen, hogy van egy részletes és komolyan vehető program, ami mellett kiáll megannyi érdemben megőszült rendőrtiszt, akadémikus közgazdásznő, szakszervezeti vezető, nyugdíjazott kórházigazgató, gimnázium-igazgató, neves nemzetközi szervezetekben dolgozó oktatási és egészségügyi szakértő stb. A kellő közönséghatáshoz elengedhetetlen, hogy pártfüggetlen tekintélyüket és ismertségüket az összellenzéki ügy szolgálatába állító szakemberek, közéleti szereplők nagy számban lépjenek fel a kampányeseményeken a közös ügyhöz való hozzájárulás lehetőségén kívül semmilyen ellenszolgáltatást nem várva, mint ahogy annak idején Kudlik Júlia, Pozsgay Imre és megannyi Batthyány körös professzor is fényesítette a Fidesz országos konzultációit. És ha a pártvezetők és képviselőjelöltek is látványos díszletek között (a pártok kampánystábjai által kieszelt hatásos koreográfia mentén) köteleződnek el a program mellett, annyiszor és annyi közönség előtt, amennyit csak bírnak, akkor vitathatatlan lesz, hogy van alternatíva, és a kormánypárti sajtó is erről fog szólni. Igen ám, de mi lehet a program tartalma?

500 napos rendszerváltás vagy négy éves kormányprogram?

Az ellenzéki pártok változatos ideológiai háttere miatt sokan úgy közelítik meg a programalkotás kérdését, hogy kinek mit kell megtagadnia a múltból azért, hogy az ellenzéki pártok kölcsönösen elfogadhatóvá váljanak egymás számára. Ám ha nagy nehezen, ezer év múlva, és az ellentábor szüntelen kacagása mellett, netán a végére is érnének az elfogadhatósági mérőszalag vagdosásnak, akkor is csak egy olyan se íze-se szaga halmazt találnának egy ilyen folyamat végén, ami senkiben nem teremtene azonosulási vágyat.

A „technikai koalíció és kettős választás” receptjének igaza van abban, hogy erre az időigényes sterilizálásra és önboncolásra semmi szükség. Nem pártegyesülésről, vagy egy tartósnak szánt szövetség felépítéséről van szó, hanem egy várhatólag egyetlen ciklusig tartó koalíciós kormányzásról. Egy ilyen koalícióban a felek nem azért felelősek, hogy kikkel álltak össze (ezt a választói preferenciák megoszlása diktálja), hanem hogy a közös kormányzás alatt mit tesznek. Az viszont már vaskos tévedés az 500 napos receptben, hogy a közös kormányprogramnak a „demokrácia és jogállam helyreállítása” (plusz korrupció felszámolása stb.) című, lényegében alkotmányjogi-igazságszolgáltatási tematikára kell szorítkoznia.

Ez a tematika persze elengedhetetlen, hiszen az egész ellenzéki összefogás elvi alapját adja. Az viszont teljesen érthetetlen politikai önkorlátozás lenne az amúgy sem túl izmos ellenzék részéről, ha csak közjogi ígéretekkel szállna harcba egy a választási siker érdekében szinte mindent és bármit bevető kormánypárttal szemben. A „demokráciát és tiszta kezeket” jelszócsoportot már évek óta és nagy hangerővel képviseli az ellenzék, és nagyon helyesen teszi ezt. Ám ez – mint a fenti közvélemény-kutatási adatokból láthattuk – láthatólag nem elég a választási győzelemhez.

Sőt, eleve hiteltelen is lenne egy kormányprogramot kétharmados törvények módosítása köré építeni akkor, amikor nincs épkézláb magyarázat arra, hogy ugyan miként állhatna elő az a kétharmados többség. Igazságosztó bírósági ítéleteket pedig nem ildomos választási kampányban beígérni. Azt meg minden magyar gyerek tudja – igaz, a nagyvárosokban talán kevésbé, mint éppen a legtávolibb falvakban – hogy demokráciánk problémáinak orvoslása és a politikai korrupció visszaszorítása elsősorban nem is törvények, hanem rendszerváltás kérdése. Nem az a baj a demokrácia meg a tiszta kezek ígéretével, hogy a szavazók nem tartják őket fontosnak, hanem hogy az ellenzék legelfogultabb hívein kívül mindenki érzi, milyen nehéz komoly és tartós előrelépést elérni ezekben az ügyekben. Ezért bármennyire is hisz egy politikus abban, hogy csodákat érhet el politikai és közbeszerzési kérdésekben néhány tisztviselő és szabály lecserélésével, az ilyen ígéretektől nehéz lázba jönni a végeken. Az egyebekben nem elég rokonszenves ellenzéki politikust a kormányzat és a polgármester bűnei nem vonzó alternatívává, hanem csak gyanús Deákné vásznává teszik. Amíg apróbb dolgokban nem kedveli, a nagyban se hisz neki egy szót se.

A szokásos ellenvetés egy átfogó ellenzéki programmal szemben az, hogy az Orbán-kormánnyal való szembenálláson túl nincs semmi, ami összekötné az ellenzéket és szavazótáborát. Az ellenzék tábora azonban semmivel sem heterogénebb, mint a kormánypárté, legfeljebb csak jobban szereti szabadon kimondani azt, amit gondol. Túlnyomó többsége pedig azt gondolja, hogy az Orbán kormány bűnösen leépíti a jogállamot, a közegészségügyet, a közoktatást, a közösségi közlekedést, a közbiztonságot és még a tömegsportot is, a lakhatási jogról már nem is beszélve.

Nem is kell tovább sorolni a témákat, ennyi is elég annak érzékeltetésére, hogy az ellenzék pártjait és választóközönségét egy kiterjedt közpolitikai program köti össze, ami egyformán evidens a baloldal, a nemzeti radikálisok és a liberalizmus magyarországi (szociálliberális) fősodra számára. Már csak kibontani, összefésülni, leírni kell. A program retorikailag koherens, hiszen minden ízében az Orbán kormány közszférát leépítő, a gazdasági lehetőségeket, tulajdont és jövedelmet a kliensek szűk körének a zsebébe privatizáló tevékenységének az ellentéte. A magyar állam, mint közintézmény helyreállításáról szól. Érzelmektől fűtött, könnyen elmagyarázható platform, amit az a széles körben elterjedt félelem motivál, hogy az Orbán kormány katasztrófába viszi a hazát, mert a nemzeti burzsoázia építgetése ellopja az ország jövőjét a közműszolgáltatók állapotától kezdve a külpolitikai tekintélyig minden területen, miközben hosszútávú orosz és kínai adósságokat halmoz fel.

Az államvédő programnak természetesen van finanszírozási igénye, de ez nem újdonság a korábbi Botka-, Vona- vagy Dobrev Klára-féle választási programokhoz képest. A járványhelyzet megkívánta jövedelempótló programokkal pedig a munkatársadalmi ideológiánál lényegesen jobban illeszkedik ez a narratíva, és ezért alkalmas az Orbán-kormány – a közvélemény pillanatnyi állása szerint – legsebezhetőbb pontjának (ti. a járványhelyzet gazdasági-társadalmi következményeinek kezelése) a támadására is.

Kampánykommunikáció nehéz terepen

Abban viszont igaza van a „kettős választás”, „500 napos program”, „technikai koalíció” stb. néven ismert koncepciónak, hogy az ellenzék nem készülhet egy normál választásra, amin csak alternatív közpolitikai programok és végrehajtó személyzetek között adódik választás. Ez azonban nem a választási program tartalmát, hanem az üzenetek és a testmozgás összhangját, meg a kommunikációs csatornákat érintő kérdés.

Ugyanazt mondja-e a száj, mint amit lát a szem?

Akár kormányváltást, akár rendszerváltást ígér az ellenzék, nem tehet úgy, mintha az Orbán-rendszer működő parlamenti demokrácia lenne. Nem feltételezheti, hogy 2022-ben szavazatait igazságosan megszámolják; hogy győztes ellenzék miniszterelnök-jelöltje magától értetődően megkapja a köztársasági elnöktől a kormányalakítási megbízást; hogy az általa javasolt minisztereket és kormányprogramot nem vétózza meg váratlanul saját egy-két képviselője; hogy az új miniszterelnök kormánya jó eséllyel négy évig kormányoz; hogy az államapparátus és a titkosszolgálatok szorgalmasan követik majd a kormány jogszerű utasításait; hogy a bíróságok és a Számvevőszékhez, a Nemzeti Bankhoz, Költségvetés Tanácshoz hasonló független intézmények nagyjában-egészében a törvények szellemében végzik majd a dolgukat; hogy a KESMA termékei is hírmédiaként viselkednek és az ellenzék sem obstruál minden áron; a magánszektor pedig igyekszik a törvények keretei között működni és jó kapcsolatokat ápolni a mindenkori kormánnyal. Ez egy demokráciában igaz, de az Orbán-rendszerből nem lesz demokrácia csak azért, mert volt egy kormányváltás.

Ezt pedig a kistelepülések lakói és sokan mások nagyon jól tudják. Sokan minden politikai rémtörténetnek hitelt adnak, és ezért sem hiszik, hogy van értelme szavazni. Meg kell nekik mutatni, hogy lesznek szavazatszámlálók és minden egyéb feladatra is tettre kész emberek, akik majd biztosítják, hogy tényleg számítson a szavazatuk, mert különben nem szavaznak, legalábbis nem a szívük diktátuma szerint. Elég arra gondolni, milyen szkepszissel fogadják a szavazók az olyan polgármester-jelölteket, akik bármilyen aranyszájúak is, megjósolhatóan tehetetlenül nézik majd, amint kirobbanthatatlan beosztottak, zsákmányéhes helyi vállalkozók, a volt polgármesternek gazsuláló helyi sajtó, meg az utcákon hangosan tiltakozó ellentábor megbénítják, lépre csalják, lejáratják, és rövid úton lemondásba hajszolják őket.  Az ellenzéki törzsszavazókat egy rokonszenves jelölt megválasztásának röpke sikerélménye is vonzza. De azok a bizonytalan vagy túlságosan is elkeseredett szavazók, akiket most kell megnyernie az ellenzéknek, alighanem ütésállóbb ajánlatot várnak, mielőtt kimerészkednek a szabadba.

Egyetlen példa megmutatja, hogy miként teremthet egy választási szövetség kisebb vagy nagyobb hitet a választóközönségben azzal kapcsolatban, hogy minden megpróbáltatásra és eshetőségre felkészült. A 2020 augusztusi belarusz elnökválasztás előtt mindenki tudta, hogy a valós szavazatmegoszlástól teljesen független módon Lukasenko elnök újabb fényes győzelme lesz a hivatalos választási eredmény. Az ellenzék mégis valódi tétet vitt a versengésbe azzal, hogy mindent megtett saját számbeli fölénye napnál világosabb demonstrálására, és leszögezte, a lényeg nem a hivatalos eredmény, hanem hogy Lukasenko előbb-utóbb távozzék, és ezért hónapokig is készek harcolni a választás után. Szavazói az előzetes felhívásoknak megfelelően tömegesen viseltek megkülönböztető jeleket (fehér szalagok, piros-fehér öltözet) a szavazóhelyiségekben, készítettek (utóbb a megfelelő helyre továbbított) fotókat kitöltött szavazólapjukról, hajtogatták félre nem érthető módon négyrét a szavazólapjukat tartalmazó borítékot az átlátszó urnákba való bedobásuk előtt, és sorakoztak fel a választás estéjén a szavazóhelyiség előtt, hogy szemmel tartsák a szavazatszámláló bizottságokba kirendelt szomszédokat, munkatársakat és ismerősöket, és követeljék a helyi eredmények azonnali kihirdetését. A választás napjának estéjén milliók érezték úgy, hogy egy nevetséges és messzemenően hamis választási eredményt jelzett az állítólagos exit poll. Közismert, hogy ezt követően olyan népmozgalom alakult ki, ami a választási harcot valódi politikai kihívássá tette Lukasenko számára – lám, a végén még a magyar kormány sem fogadta el legitim államfőnek. Az érdekes itt a Belarusz példából, hogy az ellenzék választás előtti kampánykommunikációja, a beszéd és a tettek egysége adott hitet a követőknek.

Az Orbán-rendszer persze nem rendőrterrorra épülő diktatúra, mint Lukasenkoé. De itt sem lehet hitelesen viktátorozni, ha egy-egy fantáziátlan jelentkezési lapnak a pártok (nyilván milliók látogatta) weboldalán való, jól eldugott posztolásán túl semmilyen látható erőfeszítést nem tesz az ellenzék arra, hogy minden szavazókörbe legalább két jól felkészített szavazatszámlálót tudjon küldeni (sőt, a legtöbb párt még idáig se jut el). Lesz majd előválasztás meg közös program, de másfél évvel a választás előtt látható munkának nyoma nincs és még azt se tudjuk, hogy ki és mikor tisztázza le a részleteket? Alternatíva hírmédia építését ígérik az önkormányzati választás után, de folytatás sehol? Az ilyen diskurzusban a testbeszéd mást mond, mint a száj, és nem hozza létre a változás lehetőségébe vetett hitet, ami közös cselekvésre mozgósíthatná az elégedetleneket.

Nyilvánvaló, hogy egy rendszerváltó választási felkészülésnek nem minden eleme tartozik a nyilvánosságra. De láthatóvá kell tenni a tömeges toborzást és a felkészülést. Különben nehéz lesz elhitetni a közönséggel, hogy Júdás aprópénzének begyűjtésén és a választási eredmények legitimálásán túlmenő céljai vannak az ellenzéknek.

Pénz, lélek, kampányszervezet

Tegyük fel, hogy a felkészülés végeztével az ellenzéknek már csak egy erős kampányra van szüksége a győzelemhez. Ez korábban se nagyon jött össze. 2022-ben meg sokkal kevesebb pozitív, és sokkal több negatív üzenet fog megjelenni az ellenzékről plakátokon, terembérletet igénylő gyűléseken, megyei lapokban, televíziós csatornákon, és a leglátogatottabb internetes oldalakon, mint bármely korábbi választáson, részben mert állami pénz se lesz annyi a kampányra, mint korábban. A közös jelöltek indítása az egyéni választókerületekben ugyanis nagyon klassz dolog, és feltétlenül szükséges is, csak éppen a kampányköltségvetését vágja vele minimumra az ellenzék (ha öt helyett egy ellenzéki jelölt indul egy-egy választókerületben, akkor az állami kampánytámogatás ezzel arányosan csökken). Ideje hát, hogy felkészítse szavazóit arra, innentől kezdve nem kis részben az ő munkájukon és pénzükön múlik a siker.

De hogy lehet begyűjteni, és mire kell költeni ezeket az erőforrásokat? Azt hiszem, erre is kézenfekvő válasz adható, ha az orrunknál egy picit előrébb nézünk.

Ami közvetlenül az orrunk előtt van, az az internet. Az internet hozzáférés és az okostelefonok száma persze a legkisebb településeken is tekintélyes. Ez hasznos is, és az ellenzék eddig is nagy erőfeszítéseket tett arra, hogy a digitális országúton, amennyire csak lehet, versenyben maradjon a kissé megkésve és ügyetlenül startoló Fidesszel. Lett is egyszer kutyavásár, amikor a budapesti önkormányzati választáson talán még előnybe is került az ellenzék az interneten. De az internetes jelenlét szinte teljes egészében pénzkérdés, abban pedig csak csúnyán elvesztett játszmák láthatók a mai ellenzék jövőjében. Igaz, egy jól sikerült mém egyéni zsenialitása okán is eljuthat milliókhoz, és mindig van határa annak, hogy mennyi pénzt lehet értelmesen elkölteni egy kampányban. De 106 helyi és egy országos kampányban heteken át megbízhatóan az tud több embert elérni online, aki 100-szor többet tud költeni. Tehát 2022-ben az online tér is narancssárga lesz. Ráadásul a kistelepüléseken nagyon kevés ember van, aki az interneten járva hírekre, petíciókra, adomány-gyűjtő hirdetésekre klikkelgetne. Ahhoz, hogy ezt nagyobb számban megtegyék, előbb a változási lehetőség hitét és az online politika szeretetét kell valakinek elvinnie közéjük.

Ez pedig kizárólag személyes jelenléttel képzelhető el. A potenciális ellenzéki aktivisták erősebb meggyőződése, a mismásoló kormánypártiakhoz képest sugárzó erkölcsi bizonyosságérzete az a versenyelőny, aminek kiaknázásától valódi fordulatot várhat az ellenzéki kampánytevékenység. A Fidesznek is vannak tájékozott hívei, és lelkes hívei is, kitűnő nyilvántartással és jól bejáratott kommunikációs csatornákkal a mozgósításukra. De egyszerre tájékozott és lelkes híve már csak jól jövedelmező állásokban van, az utcán – legalábbis az oroszbarát fordulat és az internet-adós tüntetések óta – szinte soha.

Az ellenzéknek a kormánypártnál sokkal inkább vannak ilyen, a hatékony agitációra bevethető hívei. Megtalálásuk, összeírásuk, mozgósításuk, képzésük, szállításuk, pultokkal, szórólapokkal, kezelhető méretű plakátokkal való ellátásuk százmilliókba kerül. Ez az az összeg, ami még összehozható állampolgári adományokból, ha a sokkal kisebb 2018-as taktikai szavazási kampány vagy az előválasztás tapasztalatait nézem és a 2022-es léptékre felszorzom. Az önkéntesek személyes jelenléte és meggyőző ereje pedig megsokszorozhatja a pénzköltés hatékonyságát. Ez az, amiben a Fidesz verhető, hiszen már a 2018-as országgyűlési és például a 2020 eleji győri polgármester-választáson is azt láttuk, hogy lelkesedés- és érvkészlet-deficites bérmunkások végzik az utcai munkát a kormánypártnak.

Az ellenzék problémája e tekintetben az, hogy ezeket a tartalékokat az egyes ellenzéki pártok láthatólag nem tudják kiaknázni. Csak össz-ellenzéki szervezet tudja úgy behúzni ezeket, mint 2019 őszén a jászberényi, szekszárdi és józsefvárosi kampány. Országos léptékben pedig csak akkor építhető ki ilyen össz-ellenzéki szervezet, ha az adatkezelési, könyvelési, törvényességi felügyeleti, pénztárosi munkát a pártok számára teljesen átláthatóan, ám mégis kellő adatbiztonság mellett végzik, és a pártok sem reszketnek állandóan attól, hogy valamelyik szövetséges a saját külön céljaira hasznosítja a közös szervezet által begyűjtött eszközöket, vagy hogy politikailag önjáróvá válik az össz-ellenzéki szervezet. Ilyen szervezet nélkül viszont hatékony kampány 2022-ben már nem képzelhető el: a 2018-ban még adott állami támogatásnak és média csatornáknak akkor már csak a töredéke lesz elérhető. Olyan szervezeti keretek kialakítása, amiben meg tudnak annyira bízni a pártok, hogy nagyon jelentős pénzeszközöket tegyenek bele, idő- és jogászigényes tevékenység. Ha 2020-ban nem végzik el ezt a munkát, akkor kevés sikerélményt ígér a választási kampány.

A népszerűségtől a mandátumokig

Az elért támogatottság mandátumokká alakítása kész akrobata-mutatvány az Orbán rendszerben. Három nehéz feladatot kell megoldani: koncentrálni a támogatók szavazatát a közös egyéni jelöltekre és a mandátumot szerző ellenzéki listákra, valamint akkurátusan megszámoltatni a szavazatokat.

Az egyéni kerületek és az előválasztás

A népszerűség parlamenti mandátumokra váltásának legfontosabb feltétele a közös jelöltek indítása az egyéni választókerületekben. Ez azonban új követelményeket is jelent a jelöltek személyével, felkészültségével és helyi kampányával kapcsolatban. Ha ugyanis az ellenzék minden zsetonját egy jelöltre teszi fel öt héttel a választás előtt, akkor biztosnak kell lennie abban, hogy a kiválasztott jelölt nem fog megroppanni és visszalépni a jelöltállítási határidő után, nem kerülnek elő megemészthetetlen tények az illetőről a kampányban, és akkor sem bizonytalanodik el az ő ellenzék iránti lojalitása, amikor majd a parlamentben szavazhat, például a következő kormányfő személyéről. Ráadásul egy győzelemre készülő jelöltnek sokkal több ember számára kell elfogadhatónak, meggyőzőnek, ismertnek lennie, és jobb kommunikációs készségekre, nagyobb kampányra lesz szüksége, mint a korábbi évtized ellenzéki jelöltjeinek, akik a választókörzetek zömében eleve csak egy „futottak még” szerepre jelentkeztek be. Az alábbiakban néhány – természetesen vitatható és még jócskán kibővíthető – gondolattal szeretném illusztrálni azt, hogy nem lesz sikeres az előválasztási folyamat, ha nem számol bizonyos előreláthatóan fontos követelményekkel, és nem készíti fel azokra a választóközönséget.

A magyar pártok eddigi választási szereplésének elemzése bőségesen megmutatja, hogy egy nagyon tökéletlen jelölt is begyűjtheti a mögötte álló párt(ok) sok-sok szavazatát. Az ellenzéki koalíciónak sem az a problémája, hogy nem adódnak össze a hat párt szavazatai akkor, amikor egyedül egy Fideszes jelölttel kell megküzdeniük egy közvélemény-kutatásban. A gond az, hogy a következő országgyűlési választáson nagyszámú nem-kormánypárti alternatíva is lesz a szavazólapon, és kéretlenül is rendkívül komoly támogatást kapnak majd a kormánypárt kampányapparátusától abban, hogy a közös ellenzéki jelölttel szemben minden lehetséges ellenérv előkerüljön és újra és újra nagy hangerővel eljusson a szavazókhoz.

Minél kevésbé meggyőző a közös ellenzéki ajánlat, annál számosabbak és vonzóbbak lesznek az egyéb pártok által indított jelöltek. Lehet köztük egy népszerű független polgármester, aki azt hiszi, indulásáért cserébe elintézhet valamit városának, vagy a Kutyapárt, az ISZOMM, a Mi Hazánk, vagy éppen valami új – netán volt Jobbikosok, Mesterházy Attila, egy fedhetetlen múltú zöld vagy roma aktivista, Fidesz-árvák, Puzsér Róbert stb. alapította – párt jelöltje. A hatpárti ellenzék törzsszavazói között hiába lesznek sokan, akik alaptalanul is elhiszik, hogy az ilyen jelöltek mindegyszálig Fidesz-ügynökök, kamupárti kalandorok, vagy legalábbis „hasznos idióták”. Ettől még lesz politikai vonzerejük. Minél kevésbé volt látható a választókerületben a közös ellenzék ereje és jelöltje a választási kampány előtt, annál inkább. Ahogy a 2020 októberi időközi választás is megmutatta Tiszaújvárosban, elég ismertté és vonzóvá válhatnak ilyen jelöltek a kormányellenes szavazók egyik vagy másik része számára ahhoz, hogy inkább ezek valamelyikét támogassák, mint egy személyében sokat támadott és emiatt esélytelennek is tűnő ellenzéki jelöltet. Az pedig adottság, hogy az ilyen jelöltek jelentőségüket sokszorosan meghaladó és alapvetően kedvező médiafelületet kapnak a KESMA-tól, a független sajtó pedig szintén megtelik a kormánypárt által gondosan megkutatott vádakkal a közös ellenzéki jelölttel szemben, ha azoknak tényleg van hírértéke.

Az ilyen egyéb jelöltek irányába elszenvedett szavazathullajtás minimalizálása a legalapvetőbb cél, ami miatt az előválasztásokról lényegében sehol sem mondhat le az ellenzék anélkül, hogy nagy számban vesztene töredék (ha mégis nyer a közös jelölt, akkor győzteskompenzációs) szavazatokat. Az előválasztás ugyanis nehéz kommunikációs pozícióba hoz bármilyen nem kormánypárti jelöltet, ha el akar indulni egy olyan közös ellenzéki jelölttel szemben, akivel szemben vagy nem vállalta fel, vagy elvesztette az előválasztási versenyt. Hitelessége azonnal mínuszból indul a kormányváltást támogató szavazók körében, és bármivel áll elő a kampányban, az ennek megfelelő fogadtatásban részesül a független sajtóban is. Az előválasztás ráadásul megalapozhatja azt a helyi vélemény-klímát, hogy az ellenzéknek helyben is ismert, jó fellépésű, elfogadható, az előválasztáson már versenyképesnek bizonyult, esélyes jelöltje van a választókerületben, akivel szemben nem érdemes esélytelen jelöltekre pazarolni a szavazatot.

Lehetetlen megbecsülni, hogy mennyi pluszt hozhat az ellenzéknek egy jól sikerült előválasztás. De az biztos, hogy komoly veszteséget okozhat az előválasztás elmaradása. Simonka György személyes rosszhíre kb. 3,5%-kal csökkenthette saját eredményét 2018-ban. Még egy patyolattiszta ellenzéki jelölt is ennél sokkal nagyobb veszteséggel számolhat, ha elmarad az előválasztás. Simonka szavazói számára ugyanis nem volt könnyű lélekkel vállalható alternatíva a szavazólapon, meg aztán a rossz hírektől is megkímélték őket. Az ellenzék szavazóinak viszont már a párthűsége sem olyan erős, mint a Fidesz-híveké. Ha számos más-más módon vonzó nem kormánypárti jelölt kerül a szavazólapra, akkor a hatpárti ellenzék embere temérdek szavazatot hullajthat el egyenként talán jelentéktelen versenyzők irányába. Az önkormányzati választások ízelítőt is alig adtak ebből, mert ott az állami kampányfinanszírozás és az országos publicitása hiánya (egyszerre sok helyi választás között megoszlik a figyelem) korlátozta még a harmadikutas jelöltek választékát, ráadásul a Fidesz kompromittáló anyagokat gyártó részlegeinek figyelme is sokkal több ellenzéki jelölt között oszlott meg. Egy országgyűlési választáson több alternatív jelölt várható, és kevesebb ellenzéki jelölt karaktergyilkolása között oszlik meg a Fidesz-média figyelme. Alapvetően fontos lesz tehát, hogy az igazi választáson is ringbe vágyó egyéb jelölteket nehéz starthelyzetbe szorítsa az ellenzék egy nyitott előválasztás szervezésével.

Ez az előválasztások legfontosabb előnye az Orbán-rendszer körülményei között, és ezért van szükség rájuk azokban az egyéni választókerületekben is, ahol amúgy könnyen meg tudnának egyezni az ellenzéki pártok a közös jelölt személyéről. Sőt, ott van szükség igazán az előválasztásra. Hiszen minimális kockázat mellett vitathatatlanná teheti egy alaposan lekáderezett, kétségtelenül megbízható és kipróbált jelölt primátusát minden más ellenzéki alternatívával szemben, plusz bemutathatja a jelölt legkedvezőbb arcát a helyi választóközönség minden esetleg kételkedő csoportja számára. Ha az előválasztás ráadásul még népszerűbb, jobban kampányoló, kampányvitákban jobban felkészült jelölteket is produkál, megismerteti és megszeretteti őket párezer szavazóval, akkor az mind plusz bónusz.

A fentiekből is látható azonban, hogy az ellenzéknek minden kerületben szüksége lesz tartalékjelöltre is, akit a kiválasztottal együtt kell felkészíteni, és öt héttel a választás előtt is be tud ugrani váratlanul. A jelöltekkel és az ellenzéki választóközönséggel is el kell fogadtatni, hogy az előválasztás nem maga a választás, és nem a népakarat megfellebbezhetetlen kinyilvánítása. Az előválasztáson induló jelölteknek természetesen vállalniuk kell, hogy a parlamentben melyik képviselőcsoportot fogják erősíteni, milyen politikai programot és miniszterelnök-jelöltet fognak támogatni (ilyen nyilatkozat nélkül semmi értelme az előválasztás intézményének), és erkölcsi-büntetőjogi feddhetetlenségükkel kapcsolatban is kötelezhetők ilyen-olyan előzetes deklarációkra. A parlementbe jutva kötetlen mandátum illeti meg őket (ez nem valamilyen orbáni ravaszdiságként került a magyar jogrendszerbe, hanem a parlamentáris demokrácia alapvető alkotmányjogi feltétele), tehát a fenti deklarációk hamisnak bizonyulása ott már nem szankcionálható.

Az Orbán-rendszer körülményei között az előválasztások meghekkelése nem a szavazók, hanem a jelöltek irányából fenyeget. Elementárisan szükséges biztosíték tehát, hogy az előválasztás és az igazi választási kampány kezdete közötti időszakban leválthassák a jelöltet a jelölő szervezetek egy szintén az előválasztások által legitimált tartalékjelöltre, ha megalapozott kétely merül fel azzal kapcsolatban, hogy az előbbi tényleg megfelel-e a vállalt feltételeknek. A lehetséges feltételeket és procedúrát persze az ellenzéki választóközönségnek is idejekorán meg kell barátkoznia, különben megnő a leváltása ellen esetleg fellázadó jelöltek szavazatszáma az igazi választáson. Pártközi egyeztetéssel is ugyanúgy biztosítható persze az illojális, vagy a kampány közben néhány telefonhívással és baráti tanáccsal megtörhető jelöltek kiszűrése. De, mint láttuk, az előválasztás elmaradása az Orbán-rendszer ellenzékére jellemző versenykörülmények között szinte garantálja az ellenzéki vereséget az olyan nagyvárosi választókerületeken kívül, ahol még a Tóth Csabához hasonlóan rosszhírű jelölteket is gond nélkül beszavazzák a parlamentbe a magamféle, ellenzéki buborékban élő lakosok.

A közös jelölteknek alkalmasságuk és puszta fizikai kampányfittségük tekintetében is sokkal komolyabb szűrőkön, a felkészülésüket is segítő nyilvános kampányeseményen és próbatételen kell átmennie, mint amit egy ripsz-ropsz előválasztási kampány, vagy pláne egy pártvezetők közti egyeztetés elérhet. Ehhez a 2019-ben a fővárosban látottnál lényegesen hosszabb előválasztási folyamatra lesz szükség a jelöltválasztásban. A jelölések és a szavazás lebonyolítása természetesen ugyanakkora erőfeszítést igényel egy rövid, mint egy hosszú kampány esetén. De nagy kihívás az erőforrások biztosítása egy többhetes előválasztási folyamathoz.

Ezt csak úgy lehet elérni, ha az országos szervezetek nem akarnak mindent központilag kézben tartani és megszervezni. Magának a szavazásnak a lebonyolítását amúgy is az aHangra bízzák, mint 2019-ben, és ők ki is fejlesztették az országos előválasztáshoz szükséges IT eszközöket. A kampányeseményeknek sem kell megterhelnie az országos és megyei pártközpontok erőforrásait, ha kifejezetten kicsi eseményekben gondolkodnak. Egy komolynak tűnő kampányhoz legalább többszáz 50-250 fős esemény kell (hiszen választókerület is 106 van, és azok zöme több településből áll össze). Az Orbán-rendszer körülményei között azonban puszta illúzió, hogy ennyi helyen szervezhet az ellenzék ekkora előválasztási kampányeseményt Kálmán Olga meg Karácsony Gergely léptékű show-elemek felvonultatása nélkül. Ennyi helyre pedig nem lehet őket eljuttatni, és Szél Bernadett, Fekete-Győr András, meg Jakab Péter sem lehet 106 helyen képviselőjelölt.

Ha viszont a jelöltek bérleti díj, színpadköltség és hangerősités kifizetése nélkül, tetszés szerinti számú településen, akár magánházakban vagy utcai pultnál is megoldható kampányvitákat tartanak, akkor összességében ugyanannyi embert sokkal nagyobb hatással és sokkal több helyen érhet el egy hosszú kampány. Bőven lesz ideje házról házra járnia a jelölteknek, és fénymásolt brosúrákkal kopogtatnia önkéntes támogatóiknak. Közben pedig helyi ellenzéki körök, pártoló tagi, támogatói, esetleg pártszervezetek (ki)építéséhez és aktivizálásához is hozzájárulhat a kampány. Ezt célirányosan elősegítené az, ha az előválasztásokon való részvételre regisztráló állampolgároknak egyben erkölcsi kötelezettséget kellene vállalniuk a választási kampányban való személyes közreműködésre, és ennek céljára GDPR-kompatibilis módon megadnák kontaktadataikat egy választókerületi szintű össz-ellenzéki kampánystáb számára.

Az előválasztási kampányt tehát rá kell és lehet bízni a jelöltekre és helyi támogatóikra. Akinek erre nincs energiája és helyi embere, az talán jobb is, ha nem lesz közös ellenzéki jelölt. Ha becsúszik egy-két PR hiba, a pártközpont rokonszenvesen elmagyarázhatja, hogy az előválasztás a jelöltek felkészülését és rostálását is szolgálja, „ők ebből tanulnak, a választók meg majd eldöntik a végén, ki hibázott túl sokat”. Nem kell félni, hogy az előválasztásokon induló jelöltek hibái úgy égnek rá a pártokra, mint az országos vezetők által kiválasztott jelölt elszólásai a borsodi időközin.

Egy előválasztás sok bónusszal jár. Ám csak akkor, ha hosszú a kampányidőszak. Ennek hosszával arányosan segítheti a pártépítést, a meglevő szervezetek aktivizálását, új pártolói (tehát formális tagsággal és ezzel járó jogokkal nem rendelkező, netán eleve össz-ellenzéki, csak a kampányra létrejövő) szervezetek és klubok felépítését, a jelöltek rejtett hibáinak felfedezését, a jelöltek népszerűsítését, megrostálását, edzését, lelki felkészítését és kommunikációs tréningjét, a választási program bemutatását, mindenekelőtt pedig az előválasztásból kimaradó (vagy annak eredményét figyelmen kívül hagyó) alternatív jelöltállító szervezetek szavazatnyerő képességének kulturált, demokratikus eszközökkel való csökkentését.

A 2019-es fővárosi előválasztás félrevezető volt e tekintetben, mert ott zömében már eleve jól ismert, és a kampány alatt az országos sajtóban is sokat szereplő jelöltekről volt szó, akik elkötelezettsége az ellenzéki ügy iránt kétségtelen volt. Egészen más helyzet várható az egyéni választókerületek túlnyomó többségében, amit az ellenzéknek meg kell nyernie ahhoz, hogy sikert érjen el az országgyűlési választáson. Az olyan választókerületekben, mint a 2020 október 11-i időközi országgyűlési választás színhelye, ritkán lesznek olyan előválasztási indulók, akik helyben már az induláskor is jól ismertek, és a releváns médiák figyelmét is ki tudják vívni akkor, amikor soktucat előválasztás zajlik szerte az országban. Kisvárosi-falusi közegben, komoly médiafelületekhez való hozzáférés hiányában, nehéz lesz többszáz nézőt megmozgató eseményeket szervezni, és egy kurtára szabott kampányt eljuttatni a települések zömébe.

Egy rövid előválasztási kampány azt a veszélyt is magában hordozza, hogy egy-egy jól sikerült YouTube videóval szinte bárki labdába rúghat mielőtt még egy hosszú előválasztási kampány kiszűrhetné az ilyen vagy olyan szempontból teljesen alkalmatlan indulókat. A gyorsan lezavart előválasztás is jobb, mint ha nincs előválasztás, hiszen az is lépéshátrányba hozza a helyi Fideszt, és csökkeni az egyéb „nem kormánypárti” jelöltek számát és politikai oxigén-ellátását az országgyűlési választáson. De az előválasztások igazi pozitív hatásukat akkor tudják kifejteni, ha hosszan elhúzódnak és sok helyi eseményt teremtenek. A demokráciát sem szolgálja az, ha vaktában kell az embereknek választania: csak egy komótos kampány tárhatja fel az igazságot a jelöltekről. Mindezt figyelembe véve az lehet a leghatékonyabb, ha az egész országban ugyanabban a néhány hónapban zajlanak le az előválasztási kampányok, párhuzamosan a miniszterelnök-jelöltek közötti előválasztással.

Fontos számot vetni az előválasztások fő negatívumával is, tehát hogy politikai versenyhelyzetet teremtenek a részt vevő pártok között, ami átmeneti szembenállást, polarizációt, és egy a tábornak csak a kisebbik része által támogatott jelölt győzelmét eredményezheti. Ez a kérdés az előválasztások választási rendszerére irányítja a figyelmet.

A 2019-es fővárosi előválasztásokon egy pofonegyszerű és közismert rendszert (tehát hogy mindenki egy szavazatot ad le, és a legtöbb szavazatot szerző jelölt győz) használtak. Ezzel szemben egy 2020-as civil javaslat szerint az előválasztásokon pozitív és negatív szavazatot is kapnának a szavazók (mindenki egyet-egyet), és ezek egyszerű összege (pozitív szavazat egy pont, negatív szavazat mínusz egy) alapján határoznák meg a jelöltek befutási sorrendjét az előválasztáson. Az ilyen rangsoroláson vagy osztályzáson alapuló rendszereknek számos változata ismert. A közös előnyük az, hogy a legnagyobb kisebbség jelöltjének kedvező egyszerű többségi rendszernél jobb esélyt adnak a lehető legtöbb szavazó számára megfelelő közös jelölt kiválasztására. Ez hatványozottan igaz a második vagy harmadik befutó (tehát a tartalékjelöltek) kiválasztására. A többszavazatos voksolás mindenképpen megfontolandó lehetőség, ami segíthet abban, hogy az előválasztási versengés a konszenzusépítésnek, a közös ellenzéki identitás kultiválásának, és az általánosan elfogadott jelöltek kiválasztásának kedvezzen. Nem mellesleg kiválthatja a választás idő- és erőforráspazarló második fordulóját.

A negatív szavazatok megengedése (tehát hogy pozitív és negatív szavazatokat is leadhassanak a szavazók, és ezek összege döntse el egy-egy jelölt osztályzatát) azonban veszélyes. Ezek ugyanis indokolatlanul csökkentik az ismertebb vagy a pártjuk népszerűsége miatt esélyesebbnek tartott, és ezért személyes hibáiktól független (sőt, éppen esélyességükből fakadó) negatív szavazatokat vonzó jelöltek esélyét. Annak magyarázgatása is kellemetlen kommunikációs és legitimációs problémát vet fel, ha a végső győztes a legtöbb jelöltnél több negatív szavazatot szerzett az előválasztáson.

Ezért jobb lenne a jóváhagyó módszer használatát megfontolni, amit szakértők már évtizedek óta ajánlanak az amerikai egyszerű többségi rendszer hasonló szellemű reformjára, és nagyon hasonlít a magyar községek önkormányzati választásain használt választási rendszerre.

Hány ellenzéki lista legyen, és hol szerepeljen Gyurcsány Ferenc?

Bár valójában másodrangú kérdés, az ellenzéki vitákban rengeteg figyelmet kapott már az egy vagy több ellenzéki lista problémája. A kérdés pénzügyi vonatkozásai sem érdektelenek, de ezekkel felesleges is foglalkozni, hiszen egyrészt változhatnak még, másrészt 2018 óta az Állami Számvevőszék szankciói minden kampány-költségvetési tervet felülírhatnak. Ráadásul a törvények határain belül is kijátszhatók a szabályok, amelyek papíron, egyébként, az egyetlen közös listának kedveznek. A mandátumszerzés szempontjából viszont több releváns kérdés is felmerül.

Háromnál több lista esetén legalább néhány választókerületben több ellenzéki jelöltre lenne szükség. Ez pedig ellentmond az ellenzéki pártok 2020 augusztus 13-i bejelentésének, miszerint mindenütt csak egy jelölt lesz (egy listához ugyanis minimum 27 egyéni kerületi jelölt kell, és a négyszer 27 kettővel több, mint az összes egyéni választókerületek száma). Még a három közös lista indítása is azt kockáztatná, hogy legalább az egyik lemarad a parlamentbe jutáshoz szükséges százalékos határról. Ezt a veszélyt még kivédené az, ha a veszélyeztetett helyzetű lista nem több párt közös listájaként indulna. Ugyanis míg erre 10 (három vagy több párt esetén már 15) százalékos bejutási küszöböt állapít meg a jelenlegi választási törvény, addig egy (mondjuk „Egységben az erő” néven bejegyzett) választási pártnak már 5% is elég lenne ahhoz, hogy három-négy párt politikusaiból egyet-egyet bevigyen a parlamentbe (ott viszont ezeknek a képviselőknek együtt kellene frakciót alkotniuk, mivel a választási pártként való indulás ezzel a következménnyel jár: a 10-15%-os bejutási küszöböt átvivő közös listákra ez a korlát persze nem vonatkozik). Azt azonban már tényleg nehéz elképzelni, hogy miként osztozhatna meg 106 egyéni kerületen három pártszövetség úgy, hogy előválasztás is legyen, de mindegyiküknek jusson legalább 27 egyéni kerület (szétszórva 8-9 megyében). Vagy a harmadik listáról, vagy az előválasztásról le kell mondani. Gyakorlatilag tehát csak egy vagy két közös lista indulására számíthatunk: de melyik megoldás hozhat több mandátumot és szavazatot.

Két érv szokott elhangzani arra, hogy az egyetlen közös lista még akkor is több mandátumot hoz, ha szavazatszámban nem teljesíti túl a két vagy három lista összegét.

Ezek egyike szerint több ellenzéki lista esetén több győzteskompenzációs szavazatot szerez a Fidesz. Ez azonban csak akkor igaz, ha egyes egyéni kerületekben is több ellenzéki jelölt indul egyszerre (és ezért egy-egy Fideszes győztes nagyobb arányban vezetne a második helyezett előtt). Ilyet viszont senki nem tervez most, ez tehát irreleváns.

A másik felvetés viszont jogos. Ez arra figyelmeztet, hogy a listás mandátumok elosztásához használt d’Hondt táblázat néha – más arányos elosztási algoritmusokhoz képest – rosszabbul bánik a kisebb pártokkal. Ha pl. két párt 25-25% szavazatot szerez, akkor a d’Hondt szabály alapján lehet, hogy eggyel kevesebb mandátumhoz jutnak, mint ha egyetlen pártként indulva 50%-nyi szavazatot szereznének. A választási eredmény részletein múlik, hogy van-e ilyen hatása a matematikai formulának. A 2018-as valasztasi eredmények alapján például az ellenzéki pártok szavazatai hiába adódtak volna össze egy listán, nem kaptak volna több mandátumot, mint külön-külön indulva.

Annak felmérésére, hogy milyen gyakran okozhat a formula mandátumveszteséget a két listán induló ellenzéknek, tízezer szimulációt végeztem el a részletek tekintetében plauzibilis értékekből véletlenszerűen kisorsolt adatokkal. Ennek eredménye szerint kb. a választások 23%-ban kapna az ellenzék eggyel többet mandátumot, ha három helyett két listával szerezne darabra ugyanannyi szavazatot, és egy másik 26% esetében pedig akkor, ha kettő helyett egy lista gyűjtené be ugyanezeket a szavazatokat. Ez a különbség tehát szerény, de egzaktan előre jelezhető, és a minél kevesebb lista mellett szól.

Ennél alighanem fontosabb lehet viszont az összesített szavazatok számára gyakorolt hatás. Ha az egymásnak ellentmondó személyes megérzéseket félretesszük, akkor erről közvélemény-kutatások meg az önkormányzati választások eredményei alapján vitatkozhatunk.

A maga helyén fontos, hogy a közvélemény-kutatásokban az ellenzéki szavazók túlnyomó többsége az egyetlen közös lista gondolatát helyesli. Ha több lista lenne, az alighanem csalódást okozna, és – akár alaptalanul is – kétséget ébresztene a közös kormányzás melletti elkötelezettség tekintetében. Közvélemény-kutatások is sejtetik, hogy az egyetlen közös lista olyan szavazatokat is megszerezhet, amit az egyes pártok külön listái nem. Annak azonban semmi jele, hogy egy közös lista több szavazatot kapna, mint kettő. Még mindig van ugyanis olyan ellenzéki szavazó, aki úgy érzi, nem szavazna egy A és B képviselőjelöltjeit egyaránt felvonultató listára. Az ő viselkedésüket vagy ellensúlyozza az egy közös lista felhajtóerejéből származó bónusz a bizonytalan szavazók közt, vagy nem. Csakhogy a közvélemény-kutatásokból semmilyen valódi információnk nincs, és talán nem is lehet arról, hogy egy vagy két ellenzéki lista tud-e összességében több szavazatot begyűjteni. A 2019-es önkormányzati választások megyei listás szavazatarányai pedig csak azt sejtetik, hogy a közös listák nem feltétlen kapják meg az arra rákerült egyes pártok összes szavazatát, de a több közös lista előnyét azok sem igazolják az egyetlen listával szemben.

Az ellenzék egyszerűen nem mondhat le elvben megszerezhető listás szavazatai öt-tíz százalékáról sem: ilyen kockázat pedig van, akár egy, akár több közös lista lesz. Az nem oldja meg a problémát, ha a pártvezérek nem kerülnek a lista tetejére: ettől még az ellenoldal médiája rámutathat arra, hogy a közös listára adott szavazat bizony a mocsári lidérc parlamentbe kerülését is elősegíti.

Az ellenzék legjobb megoldása a lista-dilemmára szerintem az, ha nem egy eldönthetetlen és reménytelenül megosztó kérdés alapján próbálja megválaszolni a listák számával kapcsolatos kérdést. Sokkal célravezetőbb, ha a vita kimenetelétől függetlenül felhagynak a nyilvánosság előtti vitatkozással, és a pártvezérek számtalan közös megjelenésével, a közös program mindenki számára meggyőző értékei hangsúlyozásával csökkentik azoknak a szavazóknak számát, akiknek nem akaródzik közös listára vagy listákra szavazni.

A listák számával kapcsolatos döntés pedig más ésszerű alapon is meghozható. Ha ugyanis két vagy három listára megy fel a hat ellenzéki párt, akkor az egyéni jelöltek egyik részének X, másiknak meg Y (vagy Z) pártszövetség jelöltjeként kell a szavazólapra kerülnie (2011-ben a Fidesz-KDNP-s választási reform megszüntette azt a lehetőséget, hogy két lista osztozhasson meg egy egyéni jelölt töredékszavazatain, ahogy az az 1990-es Fidesz-SZDSZ, vagy az 1998-as Fidesz-MDF jelöltek esetén történt). Már pusztán ettől is megcsappanhat az X lista szavazói körében az Y egyéni jelöltjeire szavazók aránya, főleg, ha vonzó „egyéb” pártok által indított jelöltek is indulnak a választókerületben. Ahol mondjuk a baloldal adná a közös jelöltet, ott valamilyen újonnan előállt jobboldali, polgári, konzervatív stb. alternatíva vihetne el pár százaléknyi szavazatot. Ahol jobboldali lenne a közös jelölt, ott meg mondjuk Szili Katalin, Szanyi Tibor, roma aktivisták, netán Mesterházy Attila jelöltjei vehetnék el azt a plusz ötszáz szavazatot, ami a Fidesz legyőzéséhez még éppen kellett volna. Nehezebb csak akkor lesz az ilyen „egyéb párti” jelöltek dolga, ha egy nyílt előválasztáson győztes össz-ellenzéki jelölttel szemben indulnak el az országgyűlési választáson. Ha vesztettek, vagy el sem indultak az előválasztáson, akkor aligha léphetnek utána színre hiteles ellenzéki alternatívaként a Fidesz jelölttel vívott küzdelemben.

A meggyőző érv az egy lista mellett szerintem az, hogy az előválasztások megszervezését és a 2022-es kampányt igencsak megbonyolítja a két vagy több közös listás felállás. A legegyszerűbben ez a közös miniszterelnök-jelölt példáján látható. Most, 2020 szeptemberében, úgy tűnik, az ellenzéki pártok egyetértenek, hogy előválasztással kell dönteni személyéről. Ha egy lista van, akkor világos, hogy az illető a lista tetejére kerül. De mi van akkor, ha két lista lesz? Egyoldalúan az egyik listát erősítse a miniszterelnök-jelölt és egész kampánya, a másik rovására is? Ez politikailag elég elképzelhetetlen, ilyen megoldásban nem fognak megegyezni. A megoldás esetleg az lehet, hogy nem kerül fel egyik listára sem, sőt, egyéni kerületben sem indul (mert akkor is valamelyik pártszövetség mellett kellene elköteleznie magát). De ez is elég fura lenne.

A probléma az egyéni választókerületekben még nagyobb.  Itt hiába neveznek majd valakit „közös jelöltnek”, a szavazólapon mindig csak az egyik pártszövetség neve kerül majd a jelölt neve mellé, és az országgyűlésben is csak annak a képviselőcsoportjához csatlakozhat (hacsak nem lehet megváltoztatni a házszabályt). Ez önmagában még nem gond, de túl nehéz dilemmákat okoz akkor is, ha hallgatólagosan vagy formálisan előre felosztja a hat párt egymás közt a választókerületeket, meg akkor is, ha mindenki mindenki elleni versenyt hirdetnek az előválasztáson minden egyéni kerületben.

Az utóbbi esetben, ha mondjuk egy párton kívüli ellenzéki jelölt nyer egy előválasztást, akkor nyilván szabad választása lesz abban, hogy a két lista közül melyiknek a parlamenti csoportjához csatlakozik. Igen ám, de akkor nem kell ezt még az előválasztás előtt bejelentenie? A szavazók nagy része alighanem elvárná ezt. De akkor meg úgy juthat X pártszövetség Y előtt előnybe, hogy rászervez Y-be készülő jelölteket azokra az előválasztásokra, ahol meg akarja osztani a szövetséges pártlista híveit. Furcsa légkörű versenyhez vezetne ez, ami után talán nem is lenne olyan könnyű az X és Y szövetség közti átszavazás a valódi választáson. Esetleg kétfordulós előválasztás orvosolhatná a problémát, de tényleg olyan sok az erőforrása meg az ideje az ellenzéknek, hogy két fordulóval tervezzen? Jobb megoldás az, ha a szavazók nem egy jelöltre szavaznak, hanem rangsorolnak (a pontszámos osztályzás látszólag ugyanaz, de az tényleg súlyos problémákat vetne fel). Ám azt meg az MSZP vetette el ezidáig.

Nem sokkal jobb a választókerületek előzetes felosztása sem (tehát hogy emitt csak az X listára készülő A és B és C, ott meg csak az Y-t alkotó C és D és E jelöltjei mérkőznek meg mindenki mással, aki még elindul az egyéni kerületi előválasztáson). Ha egy választókerület jelöltje eleve X pártcsoport képviselőjeként fog indulni az igazi választáson (mert így egyeztek meg), akkor A és B és C jelöltjén kívül egyáltalán ki indulhat majd el az előválasztáson, és miként fogja az bevonni és magával ragadni Y szavazóit és aktivistáit? Az biztos nagyon káros lenne, ha az előválasztást és annak sajtó-megjelenését olyan viták dominálnák, hogy igaztalanul zárták-e ki ezt vagy azt a jelöltet a versenyből azért, mert X pártszövetség nem tartotta őt saját emberének és így tovább. Egy ilyen korlátozás pedig elvenné az előválasztás értelmét, hiszen erre a korlátozásra hivatkozva indulhatnának el – és kaphatnának kedvező politikai hátszelet – mindenféle „egyéb pártok” az országgyűlési választáson.

Még ha az előválasztás valahogyan meg is oldja ezt a problémát, az országgyűlési választás kampányában sok helyen nehézkes lesz X helyi aktivistáit és országos vezetőit bevonni a „közös” jelölt melletti kampányba, ha az valójában Y jelöltje. Ezt gazdagon illusztrálta a 2018-as MSZP-DK együttműködés, ami pont erre a „két lista, de csak egy egyéni kerületi jelölt” modellre épült. Ráadásul az X és Y lista közti verseny az ellenzéki egység népszerű témájának bemutatását is nehezíti, sőt a gyengeség, széthúzás, a bizonytalanság érzetét kelti a szavazókban. Az egyetlen közös lista előnyei az előválasztások tekintetében, a kommunikációban, a kampányok összehangolásában, a változás ígéretének hitelesítésében jelentősnek tűnnek hát.

Ugyanakkor a fentiek nyomán aligha hiheti valaki, hogy az egy vagy két lista kérdése lenne az ellenzéki siker kulcsa. Sokkal többet számít a közös program tartalma és kommunikálása, az előválasztások hathatós megszervezése és kiterjesztése egy közös miniszterelnök-jelölt kiválasztására, illetve az össz-ellenzéki kampányra többszáz milliónyi pénzadományt és 10-20 ezer új aktivistát bevonni képes kampányszervezet létrehozása, valamint a választások törvényes rendjének biztosítása 25-30 ezer ellenzéki választási bizottsági tag, szavazatszámláló, utcai figyelő és jogász toborzásával és felkészítésével. Az egy vagy két lista probléma nyilvánosság előtti vitatása csak arra alkalmas, hogy növelje a közös listát, és/vagy a közös jelölteket elutasító ellenzéki párthívek arányát. A siker titka a vita elcsendesítésében rejlik.

A kérdés ettől még eldöntendő lesz egyik vagy másik irányba, és van egy további fontos eleme is. A jelenleg legnépszerűbb ellenzéki párt elnökét természetesen és elkerülhetetlenül fontos szerep illeti meg az ellenzéki együttműködésben, hiszen vezető szerepe saját pártján belül megkérdőjelezhetetlen. Gyurcsány Ferenc azonban széles körben népszerűtlen, és a korábbi miniszterelnöki tevékenységével kapcsolatos népi vélemények közismerten igen szilárdak. A közös listát, közös jelölteket és az egész ellenzéki kampányt mindez olyan ellenpropaganda által teszi sebezhetővé, amit nem lehet semlegesíteni olyan méltatlan trükkökkel, amelyek például a közös lista valamelyik a szavazólapon már nem látható pozíciójába helyeznék őt. Gyurcsány Ferencet nem eldugnia, hanem legitimálnia kell az ellenzéknek, mint egy demokratikus párt vezető alakját, ha ki akarja védeni a személye miatt az egész ellenzéket érő támadásokat. Ehhez viszont éppen az ő esetében nem elég az, ha listás mandátumot szerez a parlamentben.

Az teheti helyre a kérdést, ha lesz egy előválasztás által megerősített közös miniszterelnök-jelölt, maga Gyurcsány Ferenc pedig egy egyéni választókerületben szerez egyértelmű, személyének is szóló parlamenti mandátumot. (A választásokon sikeres miniszterelnök-jelöltek 1990 óta soha nem indultak el egyéni kerületi jelöltként, de az ellenzéki pártvezetők egyetlen kivétellel mind megtették ezt 2018-ban.) Ez utóbbira alkalmas például a Budapest VI és VII. kerületét egybefogó választókerület, ahol jelenleg az érdemi ellenzéki tevékenységet soha korábban nem mutató és helyben is gyakorlatilag ismeretlen és láthatatlan, viszont kedvezőtlen sajtófigyelmet élvező, ezért amúgy is leváltásra szoruló Oláh Lajos a parlamenti képviselő, aki a DK tagja. Ő személyes ismertség és érdemek nélkül tudott 2014-ben és 2018-ban is nyerni ebben a kerületben, a Kutyapárt alelnökével és fajsúlyos Fideszes jelöltekkel szemben is. A választókerület szülöttjeként és lakójaként, illetve a 2018-as helyi kampány önkéntes résztvevőjeként sem kétlem, hogy Gyurcsány Ferenc még simábban nyerne itt, akár egy előválasztáson is, ha csak azt a támogatást megkapná az ellenzéktől, mint korábban Oláh Lajos. Politikai kockázat persze van ebben is, de mégiscsak korrektebb ezt személyesen vállalni, mint kizárólag egy közös ellenzéki listára terhelni. Kellő politikai bátorsággal úgy hallgattathatja el a politikai szerepének – és listás indulásának – jogosságát megkérdőjelező hangokat, hogy senki nem mondhatja utána azt, hogy nem a saját nevének és munkájának köszönheti mandátumát.

A szavazatoktól az eredményekig

„A szavazók nem döntenek el semmit, a szavazatszámlálók döntenek el mindent.” A mai Magyarországon sokan nem csak azt hiszik (egyébként tévesen), hogy Sztálintól származik a mondás, hanem azt is, hogy igaz. 2018 április 8-án, a választások éjszakáján az ellenzéki szavazók jelentős része elvesztette bizalmát a választási adminisztráció iránt. Ennek valódi oka az Orbán-rendszerrel kapcsolatos tapasztalatok felhalmozódása volt. A közvetlen kiváltó ok pedig egy látványos – és érdemben máig sem megmagyarázott – rendszerhiba volt, ami miatt hosszú ideig semmi hír nem érkezett a Nemzeti Választási Irodától a már feldolgozott szavazatok megoszlásáról, majd hirtelen az ellenzéki szavazók közt elterjedt várakozásokra rácáfolóan fényes, és a mandátumok éppen, hogy 2/3-át behúzó Fidesz-győzelmet mutató eredmények jelentek meg a tévéképernyőkön. A választások után az ellenzéki szavazók túlnyomó többsége elutasította, de még a Fidesz szavazóknak is csak hetven százaléka osztotta azt a véleményt, hogy a „parlamenti választások tiszták, csalásmentesek voltak”.

A politikailag sokszínű ellenzéki koalíciót pont az hozta össze, hogy a Fidesz felszámolja a demokráciát. Ezért kommunikációjában elkerülhetetlenül kultiválja és bátorítja a választások tisztaságával kapcsolatos kételyeket. Fentebb már említettem, hogy ez a fegyver visszafelé sülhet el, ha úgy forgatják, hogy közben az ellenzék viselkedése és tettei nem azt mutatják, mintha valóban hiányolnák a demokratikus garanciákat a politikai folyamatokból. De nem csak az ellenzék politikai diskurzusának komolyan vehetőségét, hanem potenciális híveinek részvételét is aláássa az, ha a szavazókörök jelentős részébe nem is delegálnak ellenzéki szavazatszámlálót.

Ezek jellemzően azok a kistelepülési szavazókörök szoktak lenni, ahol a szavazók helyi hatalmasságoktól való egzisztenciális függése, a szervezett szavazatvásárlás, az illetéktelen ukrajnai szavazók választási turizmusa, és más vélt vagy valós jelenségek a legtöbb kételyt vetik fel a kritikus szemléletű szavazók közt a választási folyamat eredményével kapcsolatban. Azon a 853 településen (a 3177 magyar település több, mint negyede!), ahol sem a 2018-as országgyűlési választáson, sem a 2019-es Európai Parlament választáson nem volt egyetlen ellenzéki delegált tagja sem a szavazatszámláló bizottságokban, a Fidesz-KDNP lista 2018-ban a szavazatok 60, 2019-ben 66 százalékát szerezte meg, szemben a többi településeken elért 47 illetve 51 százalékkal (a települések ellenzéki szavazatszámlálókkal való ellátottságáról ld. a Vox Populi blog elemzését).

Ilyen környezetben az ellenzékkel esetleg rokonszenvező szavazók egy része annyira szkeptikus lehet a politikai változás lehetősége felől, hogy ha egyáltalán szavaz, akkor is inkább a kormánypártra szavaz. Megváltozhat azonban a helyzet, ha az ellenzék az ilyen településeken is láthatóan komolyan veszi a küzdelmet, és mindenhova küld fejben és lélekben felkészült szavazatszámlálókat. A Márki-Zay Péter első választási győzelméhez vezető 2018 februári időközi választáson ez volt a helyzet, és az ellenzéki készülődés, amit a helyi Fidesz-média rendőrért visongó hisztérikus cikkei is szépen reklámoztak, hozzájárult az előzetes Jobbikos közvélemény-kutatásra is rácáfoló nagy sikert megalapozó lélektani fordulathoz. A 835 fent említett pici település (a választóközönség legkiszolgáltatottabb 3%-ának otthona) ugyanis csak a jéghegy csúcsa. 2018 február 25-ig még a negyvenezres Hódmezővásárhelyen is olyan légkör volt, hogy az ellenzéki kampány még olyan szórakozóhelyet is csak nagy nehezen talált, amelyik hajlandó volt befogadni eredményváró buliját (és az ezzel járó vasárnap esti rekordfogyasztást).

Erre azért is sürgető szükség van, mert mára nagyon megkopott az a 90-es évekből örökölt, a munkáját sokáig tisztességgel ellátó rendszer, ami a múltban biztosította a szavazatok akkurátus megszámlálását. A fő garanciális elemet a mai napig is az jelenti, hogy a szavazás lebonyolítását és az eredmények kiszámolását közösen végzik el az ellenérdekelt pártok képviselői magában a tízezernyi szavazókörben, és mindannyiuk aláírása szükséges a jegyzőkönyv hitelesítéséhez. A múltban ez olyan jól működött, hogy egy LMP jellegű, aktivistákban nem igazán bővelkedő párt potyautasként is bátran várhatta azt, hogy szavazatait az önkormányzat rendesen megfizetett delegáltjai, meg a más pártok önkéntesei rendben megszámlálják. A Jobbiknak vagy az MSZP-nek sem kellett többet tennie, mint hogy rutin párton belüli toborzással összeszedett annyi, a feladatra tessék-lássék felkészített aktivistát, amennyivel majdnem minden kicsit is népesebb szavazókörbe tudott egy-két delegáltat küldeni. A szavazatszámláló bizottságokban kevés vita volt, sok helyütt sok éve összeszokott 4-8 fős csapatok végezték a munkát közmegelégedésre.

Az utóbbi években viszont az önkormányzati és kormánypárti delegáltak természete az ország nagy részében megváltozott. Korántsem részei egy csalásra elszánt országos hálózatnak, mint ahogy az ellenzéki szavazók időnként képzelik. Viszont egyre több helyen érzik magukon olyan helyi jegyzők és politikai vállalkozók vaskezét, akik – függetlenül attól, hogy ők maguk valamelyik párthoz tartoznak-e – úgy hiszik, településük és személyük szebb jövője múlhat azon, hogy a választás a kormánypárt számára minél kedvezőbb eredményt hozzon, és minél kevesebb választási anomáliáról készüljön a későbbi jogi panaszok megalapozására alkalmas jegyzőkönyv a szavazókörökben.

A korábbi évtizedek konfliktuskerülő kultúrájának ezzel vége. Sokszor kell már nagyon jogtudatosan erősködnie a bizottsági tagoknak, hogy nem írnak alá a szavazás reggelén biankó eredményösszesítőket, hogy igenis szeretnének jegyzőkönyvet felvenni a szavazatvásárlásra utaló jelekről, és hogy nem mennek haza a nap végén mindenki által aláírt, hiteles jegyzőkönyvi másolat nélkül. Az ellenzéki pártok aktivista bázisa megcsappant és hellyel-közel nagyon elöregedett ahhoz, hogy vasárnap hajnaltól késő éjszakáig folyamatosan résen tudjon lenni egy választás napján, hogy magányosan is megküzdjön 4-5 „jaj, ne cirkuszoljál már, nem mi tehetünk róla, hogy annyi szavazó kér segítséget a szavazólap használatában” alapállású bizottsági tag nyomásával, vagy egy a hatályos jogot félreértelmező helyi jegyző szavait ridegen visszhangzó bizottsági titkárral. Az ellenzéki delegáltak egy maximum kétórás választási jogi fejtágítóval való felkészítési rutinja elégtelen már. Szerepjátékokkal, pszichológiai felkészítéssel, a személyiséget, állóképességet, konfliktustűrő képességet is figyelembe vevő szűrőmechanizmusokkal kell azt hozzáigazítani a radikálisan megváltozott politikai körülményekhez. (A szavazatszámláló bizottságokban zajló folyamatokról kiváló beszámolók olvashatók az Unhackdemocracy Europe weboldalán, illetve Balázs Anna és Hain Ferenc tiszavasvári krónikájában.)

A választóközönség csupán harmada él ma olyan településeken, ahol minden szavazókörben volt ellenzéki delegált 2018 és 2019 tavaszán is. Ráadásul egy delegált a legritkább esetben tud szimbolikus jelenlétnél többet garantálni, hiszen még a mozgóurna felügyeletére sem mehet el, és szövetségesek nélkül maradhat még a legnyilvánvalóbb kérdések megítélésében is. Abban is megváltozott azonban a korábbi helyzet, hogy ma már (ismét) bőségesen vannak szavazatszámlálói feladatok ellátására önként és ingyen, nagy tömegben jelentkező állampolgárok, és a Számoljuk Együtt révén van olyan civil szervezet, amelyik már gyakorlottan, a politikai pártokkal való együttműködésben tud fogadófelületet biztosítani a befogadásukra és felkészítésükre. A mozgalomban 2020 tavaszán elkészült egy 25-30 ezer szavazatszámláló és utcai figyelő felkészítésére vonatkozó ütemterv.

Ami hiányzik, az a politikai pártok aktív hozzájárulása a szavazatszámlálók toborzása, képzése, és utaztatása logisztikájához. Eklatáns példa erre az MSZP felhívása a „Demokrácia Őrzőihez”, ami mögött érdemi képzési terv és kapacitás nem látszik, de maga a számszerű célkitűzés sem a lelkesítő feladathoz, hanem az MSZP (szuperoptimistán számított, ám a valódi feladathoz még így is elégtelen) befogadó képességéhez van hozzászabva.  Érthető, hogy a pártok szeretnék, ha saját egyéni adatbázisaikban gyűljenek az aktivisták adatai, az már kevésbé, hogy a hatékony szavazatszámlálás sokuknak ehhez képest másodlagos cél. A helyzet ugyanis az, hogy az önkéntes felajánlkozások – legyen szó szavazatszámlálói munkáról vagy pénzadományokról – bővebben jönnek egy civil szervezet részére, mint a pártoknak, az adományozók azonban csak onnan tudják majd, hogy pontosan melyik civilhez irányítsák felajánlásaikat, ha a pártok láthatóan rámutatnak a partnerszervezetre, és azt irodai kapacitásban alkalmassá teszik a tömeges jelentkezések kezelésére. Ennek hiányában pedig 2022-ben se lesz komolyabb és láthatóbb az ellenzék felkészülése a szavazatszámlálásra, mint a rossz emléket hagyó 2018-as választásokon.

Ez pedig visszavezet a kampányszervezet modellváltásának a kérdéséhez (ld. alább). Ugyanez vonatkozik arra is, hogy miként tudja az ellenzék költséghatékonyan és eredményesen végig vinni a választási eljárási folyamatban felmerülő jogi panaszokat. Ehhez többtucat felkészült ügyvéd és ügyvédbojtár lényegében 24 órás elérhetősége szükséges a jelöltállítással, a szavazás menetével, meg a szavazatszámlálás eredményével kapcsolatos jogi viták összesen három, egy-egy hetes időszakában. Ezek hatékony együttműködése a pártok megannyi választókerületi és települési szintű reprezentánsával a választások idején össz-ellenzéki előkészítést igényel, amit időben kell tervezni és anyagi erőforrásokkal ellátni, hiszen enélkül nem képzelhető el az eredményes választási szereplés.

Ha pedig az ellenzék a szavazatszámlálásra és a választási eljárási vitákban való helytállásra nem készül fel jól láthatóan már 2021-ben, akkor nehezen fogják a szavazók meg a kül- és belföldi megfigyelők elhinni, hogy az eredmények legitimálásán túlmenő céllal indul a választáson.

Végkövetkeztetések

Számos elvégzendő feladat rajzolódott ki az ellenzéki pártok számára a fentiekben. A közös jelöltes választási fellépés csak akkor lehet sikeres, ha ezzel és az Orbán-rendszer szembeszökő realitásaival összhangba hozzák programadói, jelöltkiválasztási, kampányolási és szavazatszámlálási rutinjaikat és erőforrásaikat. Átfogó, vonzó, és hatásosan kommunikált közös kormányprogramot kell összeállítaniuk, amihez eddigi egyeztetési fórumaik és szellemi bázisuk valószínűleg elégtelen. Adott legalább egy olyan civil szervezet, amelyik 2020-ban már bizonyította, hogy soktucat szakértőt tud hónapokon át tartó komoly munkára mozgósítani a programírás szakmai támogatására, akik nem várnak el munkájuk ingyenes felhasználásán kívül semmilyen viszonzást. Hasonló modellváltás szükséges a kampányban is: át kell térni a sok párt által begyűjtött sok állami pénzből gazdálkodó, alapvetően fizetett hirdetésekkel-plakátokkal operáló, a pártközpontokban centralizált kampányolásról a tekintélyes részben mikro-adományokra és ingyenmunkára építő, sok tekintetben decentralizált, össz-ellenzéki szervezetek által lehetővé tett kampányolásra.

Mindebben nem csak a kényszer új, hanem a lehetőség is, hiszen most jelentős nagyságrendben kiaknázható a támogatók adakozási és munkakedve. Az aHangnál már tízezren iratkoztak fel az előválasztások segítőjének, és több millió forintot tettek be mikroadományokból anélkül, hogy bármilyen promóciós erőfeszítés terelte volna az érdeklődőket a felajánlkozásokat gyűjtő oldal felé, és az ellenzéki pártok is világosan reklámozták volna az aHangot, mint az előválasztások lebonyolításának civil pillérét. Ezeket az erőforrásokat az egyes pártok nem tudják ehhez hasonlítható mértékben becsatornázni. Megszületett az ellenzéki szavazó, és a 2018-19-ben a szavazatszámlálást, taktikai választást, előválasztásokat támogató-bonyolító civil szervezetek tapasztalatai szerint nagyon sok esetben adakozni és fegyelmezetten dolgozni is hajlandó. Viszont nem az egyes pártoknak ajánl fel zabot és katonát, és ráadásul még látható beleszólást is elvár a jelöltkiválasztásban. Ezért szervezeti váltásra van szükség.

Mindezek a változások lehetővé és szükségessé teszik az előválasztások alkalmazását az egyéni kerületi és a miniszterelnök-jelöltek kiválasztására. A pártoknak bonyolult szabályalkotási problémákat kell rövid idő alatt konszenzussal megoldania, a központosítási ösztöneiket pedig vissza kell fogniuk, mert az előválasztások megspórolása csak kudarccal kecsegtet, a megelőző kampány gyors és központilag koordinált lezavarása viszont a vonat kisiklásához vezethet. A rendeltetésüket betöltő előválasztások olyan módon erősítik az ellenzéki szövetség választási kampányát és szavazatmaximalizálási képességét, ami más eszközökkel nem helyettesíthető. Ugyanakkor kihatnak a listaállításra is, és óhatatlanul fellazítják a párton belüli hatalmi viszonyokat, nem utolsósorban a miniszterelnök-jelölt kiválasztásával.

Végül nem csak az előválasztások és a kampány lebonyolítása, hanem a választások törvényes lebonyolításának a szavazók számára is jól látható garantálása is több tízezer aktivista és többtucat jogász türelmes toborzását és felkészítését, majd pedig munkájának megbízhatóan koordinált megszervezését kívánja meg. Ez elszámoltatható, teljes munkaidős irodai alkalmazottakat és jelentős anyagi forrásokat igényel, amelyeket törvényesen, átláthatóan, és hatékonyan kell kezelnie egy össz-ellenzéki szervezetnek. A civil partner adott, és az ellenzéki pártok 2018 eleje óta minden jelentősebb országos és időközi választás esetén meggyőződhettek megbízhatóságáról.

Ezek szokatlanul nagy, és a pártok eddig megszokott működési módjával merőben ellentétes döntéshozatali folyamatokat, és sokkal több, a pártközpontok bizalmát élvező és azok által hadra fogható, változatos tudással és gyakorlati tapasztalatokkal rendelkező párttagot igénylő feladatok. Feladatok és régiók szerint is sokkal több döntést kell másokhoz delegálnia a pártvezetőknek, megbízottjaiknak pedig több felelősséget kell vállalniuk pártközi és civilekkel való egyeztetésekben, mint amit eddig természetesnek tekintettek. Mindez persze politikai kockázatvállalást és a nyilvánvalóan becsúszó hibák bevállalásához sok bátorságot igényel, hiszen ezek nélkül csak kármentésre lehet berendezkedni, győzelemre nem.

A pártok 2020-ban látott munkatempójából ítélve másfél évnél lényegesen hosszabb időre van szükség mindezen feladatok megfelelő színvonalú elvégzéséhez, de még a szükséges hátteret adó politikai megegyezésekhez is. Ha viszont a 2019-ben látott fejlődési potenciáljuk alapján ítélkezünk, akkor lehet még esélyük 2022-ben, különösen, ha a kormányzat járvány- és válságkezelő tevékenységének árnyoldalai is olyan sötétek lesznek, mint ahogy most látszik. Ám minél lassabban és következetlenebbül halad az ellenzék egy vonzó kormányzati alternatíva és annak hatékony kampány-kommunikációjának felépítésével, annál rémesebbé kell válnia a kormánypárt teljesítményének ahhoz, hogy esélye nyíljon az ellenzéknek. Minél gyorsabban megszerveződik egy a Fideszt leváltani képes ellenzék, annál valószínűbb, hogy a kormánypárt sem kormányozhat rémes teljesítménnyel.

Amit a jelenlegi ellenzék a közös jelöltekkel a mostani formája mellett reálisan el tud érni, az egy Fidesz kétharmad megakadályozása. Bár a megelőző három választáshoz képest ez ugyanolyan nagy siker lenne, mint a 2019-es önkormányzati választáson elért részeredmények, az ellenzéki szavazók és pártok között bizonyára csalódottan fogadnák, örökre elátkozva vezetőket, szavazókat, vagy éppen az egész sokpárti összefogást. Ha ennél szebb jelenetekre vágyik az ellenzéki szavazó, akkor saját maga sem várhatja azt, hogy a hivatásos politikusok némi állami fizetésért házhoz szállítják a demokráciát. Az eddigieknél sokkal konkrétabb és erőteljesebb elvárásokkal, több pénzadománnyal, és több önkéntes munka felajánlásával kell fordulnia az ellenzéki szervezetek világa felé, ha érdemi előrelépést akar.

Ha az elkövetkező hónapokban nem lesz:

• többtucat ügyvéd és ügyvédbojtár, aki vállalja a felkészülést háromszor egy heti rendkívül intenzív munkára a 2022-es választási kampány során, illetve közvetlenül a választás napja után;
• többszáz arra érdemes és a közös ügy mellett elkötelezett jelölt, aki hangosan jelzi, hogy szeretne elindulni az előválasztásokon;
• pár ezer változatos tapasztalatokkal és szaktudással rendelkező szavazó, aki tagként is csatlakozik egy-egy ellenzéki párthoz;
• több tízezer társuk, aki vagy az előválasztások lebonyolításában, vagy a választási és előválasztási kampányban, vagy pedig a szavazatszámlálásban elvégzendő intenzív munkára vállalkozik és arra alkalmassá is teszi magát lélekben, fejben és fizikai felkészültségben; valamint
• százezer vagy több adakozó, aki néhány ezer forintot befizet a fenti tevékenységeket megalapozó kasszákba (miközben azért arra is nagyon odafigyel, hogy ne csalóknak utalja a pénzt, mert nyilván lesznek az adományozó kedvet kihasználni vagy kimeríteni próbáló vállalkozások);

akkor az ellenzéki közönség vagy nem akar politikai korszakváltást, vagy nem értette meg a feladatát. Ha viszont a pártok 2021 elejére nem teremtik meg, illetve nem népszerűsítik azokat a szervezeti kereteket, amelyek képesek ezeknek a felajánlkozásoknak a befogadására, megszervezésére, összehangolására és hatékony munkába állításának, akkor ők bizonyulnak alkalmatlannak a korszakváltás megalapozására, és a frusztrált ellenzéki közönség minden bizonnyal bennük találja majd meg 2022-ben a kívánt változás elmaradásának okát.